Bátor senyőtől a catalaunumi csatáig, a hunok ősi történelme

hun3

Bátor senyőtől (i.e. 209), Balamir nagyfejedelem és Atilla nagykirályon át, a meg nem történt catalaunumi csatáig, egy „kicsit” másképpen!

Az időbeli közelség miatt a szkítáktól eltérően a hunokról jóval több forrás áll a rendelkezésünkre, melyeknek vizsgálata folytán a szkíta-magyar kapcsolathoz hasonló, de a tények sokasága miatt jóval nagyobb biztonsággal ki lehet jelenteni: a hunok kulturális-szellemi téren egyértelműen rokonai a magyarságnak, s nagy valószínűséggel az Árpád-féle honfoglalás uralkodó rétege genetikailag is a hunok vezető néptörzsének tagjai voltak. Így teljes joggal illeszthetjük be a magyarság korai történetébe a hunok történetét is. A mi szempontunkból a huntörténet népünk történetének fényesebb lapjaira kívánkozik, noha a hunokról a modern nyugati történetírás általában kedvezőtlen képet fest, s negatívan ítéli meg a világtörténelemben játszott szerepüket is. Ám a következőkben meglátjuk, hogy ez korántsem felel meg a valóságnak.

A kortárs kínai, perzsa vagy római krónikás hunok iránti ellenszenve vagy éppen gyűlölete érthető, hisz annak oka legfőképp az, hogy a letelepült népek számára a hódító lovas nomád nép, akik mellesleg kitűnő államszervezők voltak, állandó veszedelmet jelentett. A hunok hódító hadjáratait a keresztény vallás, illetve a római- keresztény világ elleni támadásnak is tekintették a kortárs történetírók, akik közül többen szerzetesek voltak. A rosszul informáltság is jellemző volt rájuk, hiszen általában a hallomásból szerzett, képtelen mesékhez hasonlító adatokat, történeteket (pl. a hunok tisztátalan lelkektől származtak, s eredetileg rút, emberhez alig hasonlító, kutyafejű, beszélni is alig tudó, mocsárlakó nép volt!) is megörökítették igazságként, amit az utódok szintén átvettek és elfogadtak. Korunk nyugati történészeinek elfogultsága viszont nem csak erkölcsileg, hanem szakmailag is kifogásolható.

hun.

Hunok ősi (hiteles) történelme

A külföldi és magyar történetírás nagyjainak ki kéne állniuk a közvélemény elé, és a hatalmas „tévedéseiket” el kéne ismerniük! Mint tudjuk, perdöntő bizonyítékok kerültek napvilágra a hunokkal kapcsolatosan, de a mai napig egyetlen egy nyugati történész sem ismerte el a „tévedését”!! Tehát nekünk „kell”, Őseink becsületét, tisztességét helyreállítani. Ezt követeli meg a becsület, ha még létezik a Magyarban?!

És folytatom ama híres „Kalendárium” írását, melyet még 2006-ban kezdtem el, azzal a céllal, hogy tágítsam, megismertessem a magyarokkal a történelmüket. Nem írom, le részletesen eredetünktől a történelmünket-ezt megteszik mások sokkal okosabb emberek, mint én-, de kiragadok idézeteket, időrendbe állítom és dokumentálom, hogy honnan írtam le. Bemutatok három soha nem látott kronológiai táblázatot i.e. 209-től a hun fejedelmek, „senyők” uralkodásáról, amit Sándor József László a „Hadak útján-a hunok nagy történelme” c. könyvből vettem. Azt mondták az elején -még a magyar történelemkönyvekben is ezt olvastam- hogy igen szegényes, „forráshiányos” a hun történelem. Hát ez sem igaz! Az előző „Kalendárium”-ban már felsoroltam egy pár forrást, de most a Kínai Évkönyvekből-mely részletesen, szinte naprakészen írja le a hun történéseket- Jordanes „Getica” -ból A Magyarságtudományi Tanulmányokból, Padányi Viktortól stb. ragadok ki, és tehetségemhez mérten magyarázni szeretném a leírtakat.

A hunok ismert története valamikor a késő-bronzkorban kezdődik. A hunok „egyik” – majd később megtudjuk melyik volt az igazi őshaza – őshazája a Góbi – sivatagtól északra a Szelenga folyó völgyében lehetett. Birodalmuk kezdetben a ma Kínához tartozó Belső-Mongóliában, Ordosz vidékén alakult ki, de a Kr. előtti II. században már a Tári-medencétől az Iszik kölig és a Száján-hegységtől a Bajkál tóig terjedt. A Kínai Konfúciusz (Kung Csiu, Kr.e. 551-479) a hunokat senjün (csenjün) magyarul „senyő” néven említi, mint olyan népet, amely már mintegy 350 éve a Góbi-sivatag peremvidékén él. A Kr. e. IV. századi kínai forrásokban már gyakran találkozunk a hunokkal, akikkel a kínaiak változó sikerekkel harcolnak. Tehát lássuk, mit mond a kínai Konfucius a hun névről. A kínaiak a hunokat hingnu-nak vagy xiungnu-nak nevezték.

A „hiungnu” (xiongnu) népnév ebben a formában a Kr. előtti 318-ban jelent meg Észak-Shanxi területén egy ütközet kapcsán, majd Kr. e. 312-ben „xionanu” formában találjuk Loufan területén. Kr. e. 265-ben már a „hiungnuk” – az ázsiai hunok –„ eljárásairól olvasunk. A kr. e. 254-222 között élt Xi Wang már egyértelműen a hunokat nevezi hiungnuknak, akik ellen Qin Shi-huang császár (221-210) a Nagy Falat emelte és Wang Zhao-jun kínai udvarhölgy a hun-hiungnu bőrdobok hallatán kesereg. Zhang Guo Ce hiungnunak az összes „barbár” népet nevezi, majd ugyancsak ő ezt a hun népekre vonatkoztatja, akikben a hiungnuk ősei, a „protohiungnukat” látjuk.

A Kr. előtti II. évszázad végén élt Szemacsien már egyértelműen a hunokra vonatkoztatva ír a hiungnukról. A hun és a hiungnu név azonosságáról a kutatók csak az elmúlt kétszáz évben kételkedtek; a francia J.L. De Guignes (1723-1800) a két név alatt értett nép azonosságát még természetesnek tartja. Egy másik kínai krónikás Sima Qian szerint, aki Kr.e. 145-86 között élt a hinugnuk vagy xiungnu-k ősét a Xia fejedelmi ház leszármazottjának írja le. A tudomány mai állása szerint a kutatók többsége, forráskutatásaik alapján, újra azonosnak tartják a hiungnu és az ázsiai-hun népet, vagyis, őseinket! Tehát, eredetünk egyik fontos láncszemét a kutatók már nem vitatják.

És lássuk akkor azokat a híres hun senyőket (fejedelem, király) akiket a kínai krónikások írnak le. Nem részletezem azt a kort, hiszen ott is voltak időszakok, amikor a Hun Nemzet tündökölt, volt, amikor öt felé szakadt és volt mikor meg is bukott! Mindez azonban csak azért történhetett meg, mert az akkori senyők vagy azok gyermekei hatalomvágyból, nem a Hun Nemzet érdekeit tartották szem előtt és ezért harcolt a hun a hun ellen, így meggyengülve a szomszédos népek és a kínaiak is, leverték őket. De amikor a Hun Nemzet élére karizmatikus senyő került, minden megváltozott. Nem írom le az összes senyő tevékenységét hisz több száz oldalt tenne ki, de kiemelek néhányat, akik megérdemlik, hogy a Hun Nemzet dicsőséges senyőinek nevezze őket.

Kezdjük mindjárt Kr. e. 209 körül, a történelembe berobbanó Thobán (Touman) senyő, a korszak kiemelkedő vezetője és kiváló katonai képességgel rendelkező hun vezére. Kadar fejedelem, és Kadó nagyasszony, kezdte el a szétszórtan élő hun törzseket egyesíteni. Kadar fejedelmet megválasztják nagyfejedelemnek, és felveszi a Thobán (Touman) nevet, kínai mintára. Thoban senyő alakította ki seregében a tízes rendszert – tíz lovas harcos alkotott egy egységet, közülük egy vezetővel . Ez betagozódott egy százas rendszerbe, szintén egy vezetővel A százas rendszer betagozódott egy ezres rendszerbe egy vezetővel és ezek az ezres rendszerek alkották az akkori kor legfélelmetesebb egységét a „tumen-t, magyarul „tömény-t”. A tömény 10.000 harcosból állt, élén egy igen tapasztalt vezérrel. Gondoljuk el, amikor ez a 10.000 lovas egy egységben, tömény-ben, támadott, még látványban is rémisztő lehetett nem is beszélve a tízezer ló vágtató dübörgése is bénítólag hatott az ellenségre.

A harcmodoruk pedig teljesen elképesztő volt; nem lehetett őket megtámadni, mint az állandóan mozgásban lévő egységeket. Ha kellett „felbomlottak” fejveszett futásnak eredtek, de egy adott parancsra a lovon megfordulva íjvessző fergeteget bocsájtottak az őket üldözőkre. Ismerték a súlypont átcsoportosítást, cselvetést, oldalba támadást és mindig voltak tartalékok, amikor kellett bevetették. Nem ismertek félelmet, csak a hunoknál – természetesen Árpád magyarjainál is – volt az, hogy két harcos figyelt egymásra a harc közben -vagy több is lehetett- és az, aki nem ügyelt a társára azt kiközösítették, rossz esetben meg is ölték!

Így, megerősödve terjeszkedésbe kezdtek, ekkor foglalták el Belső-Mongóliát, a Sárga folyó (Huangho) kanyarulatát és Ordosz területét. Kína ebben az időben kezdte el építeni a Nagy Falat, természetesen az egyre gyakrabban betörő hunok ellen!

hun5

A Hun Világbirodalom azonban nem az ő idejében jött létre, hanem fia Motun (Mao-tun) magyarul Bátor senyő idejében érte el legnagyobb területi kiterjedését. 

És itt időzzünk el egy, kicsit mert ez a senyő megérdemli, hogy többet foglalkozzunk vele, mint ember, és mint a hunok királya is. Mint leírtam a Hun- Világbirodalom az ő idejében érte el hatalmas nagyságát, de még a Kínai Birodalomból is kihasított egy nagyon jelentős területet. Olyannyira veszélyeztették a Kínai Birodalmat, hogy az akkori kínai császár Kao-tin kénytelen volt személyesen elmenni a senyőhöz békét kérni. A kínai császárt a senyő elé vezették és ő megkérdezte, hogy ki a senyő? Az előtte álló harcosok mind egyforma bőrruhában voltak és nem lehetett őket megkülönböztetni egymástól. Ezért nem ismerte föl a kínai császár a hun vezért, mert olyan egyszerűen élt, mint a katonái: semmi csillogás, semmi extra – mondanák ma – ugyan azt az ételt ette, mint a katonái, nem volt vagyona! Az ő mondása szerint minden vagyona a Hun Nemzet volt! Hát az ilyen vezérért én is a tűzbe mentem volna, de így szerették katonái is és ezért lett Nagy a Nemzet, mert vezetőjük „csak” a Hun Nemzet javát szolgálta! Szerintem csak így lehet újra egységes és nagy a Magyar nemzet, ha ilyen „senyő” vezeti és átvesszük azokat az életformákat,(család, törzs, nemzet, rend, fegyelem, szeretet, a természet és az állatok tisztelete, az idősek megbecsülése stb.) amikben Eleink éltek!

És most lássuk a hun senyők uralkodási táblázatát. A pirossal írott nevek megérdemlik a tiszteletadást, a feketével írott nevek nem sokat tettek, vagy elárulták a Hun Nemzetet. De ezzel is csinnyán kell bánni, mert való igaz, hogy Hohansza senyő betagolódott a Kínai birodalomba -ők voltak a sárga hunok- de fia Okuluj senyő verte le a kínaiakat és nevezte ki magát kínai császárnak is, de ő vezette ki a hunokat Kínából és csatlakoztak Hunniához.

Hát ilyen fergeteges élete volt a Hun Nemzetnek, forrongó vére soha nem engedte pihenni nemzetét. Ha egy kicsit megerősödött azonnal támadni kezdte szomszédjait.

Tehát elértünk az i. sz. 220. évhez, amikor is a Kínai Birodalom széthullott, így a hunok ismét szabadok lettek szinte harc nélkül. Sajnos nem használták ki ezt a „kegyelmi” időt, ismét a széthúzás, a hatalomért való harc jellemezte a hun törzseket egészen 304 tavaszáig. Emlékeztetem a Nagyérdeműt, hogy a Kínai Birodalomba betagozódó (hűbéressé vált) sárga hunok ebben az időben megerősödtek. Ők nem vettek részt a Kínai Birodalom belső harcaiban, de most megérett az idő, hogy ők is kiharcolják szabadságukat. Az akkori kínai császár, Sze-ma Jing utasította a hunokat, hogy kapcsolódjanak be a belső harcokba. I.sz. 304 tavaszára, Lan senyő –és kérem ezt a nevet megjegyezni és a fia Ladán senyő nevét is- megszervezte a sárga hunok seregét és nem „csak” a császár ellenségeit semmisítette meg, de végül magát a császárt is elfogta! Lan senyő 308-ban Kínában, önálló Hun államot hozott létre és Liu Jüan néven kínai császárrá koronáztatta magát!

hun14

Nos, Kedves Nagyérdemű, hallott e arról, hogy hun senyő kínai császár volt!?

Ugye, hogy nem hallott erről a fantasztikus dologról.? Én sem. De ez a valóság. Lan senyő vagy Liu Jüan császár i.sz. 310-ben elhunyt és legidősebb fia Ladán senyő vette át a hatalmat, és mint Liu Csung kínai császár tovább uralkodott. Ladán senyő örökölte apja Lan senyő kiváló tehetségét és a birodalmát a Kínai Császárságon belül növelni tudta. A megmaradt kínai területeken két császárt is kikiáltottak kínai császárnak, így, volt idő, amikor Kínának három császára is volt! Nos, röviden; Ladán hun senyő, Kína császára 311-ben elfoglalta Lojang fővárost, majd 316-ban Csangan fővárost, és fogságába került mindkét kínai császár! Láthatjuk fent a térképet mely bemutatja a Hun Birodalmat és a kínai területen lévő Hun Birodalmat is. Ez a csodálatos időszak 318-ig tartott, amikor is Ladán hun senyő, Kína Császára meghalt.

Megérdemlik, a teljes tiszteletet.

Sajnos eddig tartott a csodálatos Hun Birodalom fénykora, mert a következő senyő, Barzsán senyő idejében i.sz. 328-ban a Kína földjén megszűnt a hun állam.

Ettől az időtől kezdve egészen 362-ig a Hun Nemzet több részre szakadt és megközelítőleg három hullámban hagyták el az „őshazát” és vonultak egyre nyugatabbra.

Röviden:
a.) Az első hullám még Csitki senyő idejében történt i.e. 48-ban hagyat el az ősi földet, és igen keserves körülmények között a leszármazottak elvergődtek Nyugat-Ázsia terültére.
b.) A második hun hullám i.sz. 91-ben hagyta el az őshazát, ők három nagy törzsre szakadtak, mindegyik különálló életet folytattak, egy részük eljut a Balhas-tó környékére és itt egy rövid időre törzsszövetségben éltek.
c.) A IV. évszázadban a három részre szakadt a hunság . Ebből a három részből a nagyobbik rész dél-nyugatnak fordul a Tarim medence irányába (ők a későbbi fehér-hunok vagy heftaliták). Egy kisebbik rész egyenesen nyugatnak fordul, míg a harmadik rész az „őshazában” maradt.

A nyugati útvonalat választott hunság 346-ban indul el és követi az előző két hun hullám útját és 360-ig ők is eljutnak Nyugat-Ázsiába és ott betársulnak a kialakulóban lévő hun megmozdulásba. Leírom a Nagytiszteletűnek, hogy ebben az időben hol volt a Hun Birodalom; a Kaszpi tenger déli részéig, egészen az Amu-darja alsó völgyéig, a Szansszanida Perzsa Birodalom északi határáig, az Aral tó és az alatta elterülő Turáni medence teljes területén, nyugaton az Urálig, északon a Volga-delta környékéig, keleten az Ob és Irtis felső szakaszáig, az Altáj hegységig és a Tiensán hegyláncig terjedt. Természetesen egy mindig mozgásban lévő nomád törzsszövetség pontos határait nem lehet leírni, de nagyjából ezeken a területeken jött létre a Hun Szövetség.

És most ismét boldog a kibic író (vagy is én) mert fényes és dicsőséges korszak köszönt be a hunok életébe.

Elérkeztünk a 362. évhez, amikor is a Hun Nemzet vezetői, fejedelmei, elhatározták, hogy ismét létrehozzák a Hun Szövetséget.

Kola (Thobán) fejedelem még 360-ban szétküldte a véres kardot a különböző területeken élő hun törzsek részére, hogy 362-tavaszára gyűljenek egybe az Aral tó mellett, a Turáni alföldön, hogy ismét egységes legyen a Hun Nemzet.

108 hun törzs és 11 nemzetség kerekedet útra a hívó szóra és meg is érkeztek az Aral tó mellé 362-tavaszára. Micsoda tömeg lehetett ez az akkori időkben. Izzott a levegő a feszültségtől, mert még minden bizonytalan volt. Először is a 108 hun törzs és a 11 nemzetség fejedelmei vérszerződést kellett kössenek, utána pedig fejedelmet kellett válasszanak.

Az eseményt Torda fejedelem vezette le, ő volt a legidősebb a fejedelmek között. A vérszerződés után következett az eskü letétele, a fejedelmek szablyáikat egymáshoz érintve mondták el;

-Szabad akaratomból egyetértek a nemzet megalakulásával. Én, mint a nemzethez társult hun fejedelem, őseim emlékére és isteneink tiszteletére esküszöm, hogy a nemzetet minden erőből szolgálni fogom. Törvényeinket betartom, a közös határozatokat elfogadom. Átkozott legyen az, aki megszegi esküjét, a nemzet megvetése és bosszúja kísérje, életében s halála után se legyen nyugodalma a túlvilágon. Esküszöm!

362. év tavaszán, így jött létre a Hun Birodalom. De most jött a nehezebb feladat, nagyfejedelmet, királyt kell választani. Ki légyen az? Két nemzetség jöhetett szóba – mivel ők voltak a legnagyobb törzsek – Szemein (Zemény) és az Erdu (Érd) nemzetség. Végül úgy döntöttek, hogy előbb a Szemein (Zemény) – továbbiakban a magyar változatot írom- utána az Erdu (Érd) nemzetség add nagyfejedelmet. És a nemzet megválasztotta a Hun Szövetség első nagyfejedelmét, a Zemény nemzetségből Csele fiát BALAMIRT! Az egész nemzet, a harcosok, fergeteges éljenzéssel fogadták az új nagyfejedelmet.

Most következett a vezérek megválasztása a tumenek (tömények) élére. Ezek a vezérek nem akármilyen katonáknak kellett legyenek, hiszen egy tömények vezetése -10.000 lovas- igen nagy szakértelmet, bátorságot és előrelátást követelt. Igazságos döntés születik, két vezért választanak a Zemény nemzetségből Küve és Kaducsa vezéreket, az Érd nemzetségből pedig Taros és Uzor vezéreket választották meg. Hátra van még a Nemzet Főbírájának a megválasztása, aki Torda fejedelem lesz, legidősebb a hun fejedelmek között. Az ő dolga volt a hun nemzet életében eldönteni a mindennapos vitákat, de hadi kérdésekben csak Balamir és a négy vezér döntött.

És elérkezett 368-as esztendő tavasza, Balamir ismét magához rendelte a fejedelmeket, mert eljött a legfontosabb döntés ideje! Ez volt a legnehezebb kérdés, ez izgatta az egész Hun Nemzetet. Merre fognak indulni?! Én is nagyon kíváncsi voltam, hogy Balamir nagyfejedelem merre fogja vinni a Hun Nemzetet? A legtöbben vissza akartak menni az „őshazába”, a régi sérelmeket megfizetni és hát én is az őshazára szavaztam volna. És Balamir nagyfejedelem kihúzta szablyáját és NYUGATNAK mutatott!

Sokan nem értették az akkori hunok közül, hogy miért nyugatnak, ahol valóban nagy zsákmányt lehet szerezni, de tudomásuk van arról is, hogy igen sokan vannak arra a népek és jól védett kővárakban laknak és igen vitéz katonák is. Megmondom őszintén én sem értettem Balamir döntését. No persze ez nem igen számított akkor, hogy én mit gondolok ma, de a logika azt sugallta, hogy „haza, az őshazába”! Sokan lennénk, akik az „őshazába” mennének vissza! Vagy Balamir tudott valamit, amit mi nem tudtunk? Igen! Ő tudta azt, hogy a HAZA nyugaton van, és a jelenlegi régészeti és történelmi adatok szerint is az őshaza, a Kárpát-medencében van! Biztosan ismerik a Tatárlaki lelet történetét, amit Erdélyben találtak meg, és rajta ékes hun-magyar rovásírások vannak. Kora, 5200 éves!?

Biztos lesznek, akik majd cáfolják, lesznek, akik tudományosan fogják megmagyarázni az ellenkezőjét, de a jelenlegi tudásunk szerint, nagy valószínűséggel mi magyarok a Kárpát-medencében láttuk meg a napvilágot, és innen áradtak széjjel a nagyvilágba Őseink, és kultúrájuk! Még csak azt nem tudjuk, hogy miért tettük meg ezt az óriási utat: Kárpát-medence, Ázsia, Irán (Perzsia) India, Amerika?

Hunnenwanderung [A hunok útja Európában] [Digitális Képarchívum -  DKA-009156]

És elindultak nyugatnak, hazafelé.

Nem írom le mindegyik hadjáratukat csak nagy vonalakban. Legyőzik az alánokat, és eljutottak a Don folyóig, a másik oldalon kezdődött a germánok vagy Osztrogótok földje. Az Alán Birodalom északi részén élt egy nép, az ogurok. Ők, mivel testvérnép volt a hunokkal, kitörő örömmel fogadták őket és az akkor a Volga mentén tanyázó Balamér fejedelemnél 20-25 onugor törzs jelentkezett, hogy csatlakoznak testvéreikhez, a hunokhoz. Nem mindegyik onugor törzs csatlakozott a hunokhoz, de a többség igen. Ez a 40.000 lovas harcost jelentett, s ez a 4 tument kiállító kiváló ogur lovas harcos tekintélyes módon megemelte a hun nemzet haderejét. És még egy nagyon fontos dolgot kell megismerjen, a Tisztelt Nagyérdemű. Az onugorok ettől kezdve nem hagyták el a Hun Nemzetet sem jóban, sem rosszban, akkor sem amikor, a Hun Nemzet dicsősége leáldozóban volt. Én innen köszönöm meg ennek a hűséges és kiváló testvérnemzetnek a hűséges ragaszkodásukat a Hun Nemzethez!

Következet a Keleti- Germán birodalom megtámadása. Feltétlen el kell még mondanom, hogy a hunoknak – de ilyen volt az avar és a magyar is- a világ legjobb felderítői és hírvivői voltak. Ezek a hírvivők-felderítők, egy nap alatt képesek voltak 400 km is megtenni, így az információ természetesen, igen rövid idő alatt jutott el a célszemélyhez. Olyan pontos munkát végeztek, hogy amikor a hun tumenek támadtak, a parancsnokok kezében minden információ meg volt az ellenség számáról, fegyverzetéről, de még a domborzati viszonyokról is, pontos ismeretük volt! És ilyen felderítő szolgálattal rendelkeztek a hon(vissza)foglaló magyarjaink is!

Tudnunk kell, hogy az egész germánság legnagyobb és legjelentősebb népe a gót volt. Ez a nép két ágra szakadt a keleti-gót vagy osztrogót, és a nyugati-gót vagy vizigót népre. Ide tartoztak a vandálok, szkírek, herulok, tajfalok és még több kisebb törzs. A nyugati-germánokhoz tartoztak a frankok, longobárdok, alamannok, burgundok, markomannok, kvádok, hermundurok, türingek és még számos kisebb törzs. És voltak az északi-germánok, ezek azok a törzsek voltak, akik maradtak őshazájuk területén. Ide soroljuk a Balti- és Északi-tengeri germánságot egészen a Rajna torkolatáig- ez volt a germánság őshazája-és hozzájuk tartoztak még a rugi, a jüt, a szász, a fríz és még több kisebb törzs. Feltétlenül meg kell említenem, hogy a germán harcosok félelmet nem ismerő emberek voltak, a kor legbátrabb, és legképzettebb harcosai voltak Európának!

375 tavaszán a hunok egy része titokban átúszta a Dont és fényes győzelmet arattak az akkori gót király felett aki Hermanarich volt. És hogy milyen nehéz csatájuk volta a hunoknak, jelzi, hogy a gót király a saját kardjába dűlt, de nem adta meg magát! Sok legyőzött osztrogót harcos hűségesküt tett Balamirnak, és a továbbiakban a leghüségesebb szövetségese lett a hunoknak, királyuk Hunimund. Viszont volt egy kisebb osztrogót egység Vithimir király vezetésével, akik nem adták meg magukat. 375 tavaszán Balamir elhatározta, hogy megsemmisíti ezt a kisebbik osztrogót egységet is, és a Dnyeper vize mellett megtörtént a nagy csata. De Vithimir király, bár kisebb csapattal rendelkezett, szinte legyőzhetetlen volt. A harcok vagy két hónapig tartottak és Vithimir király halálával végződött és csak ekkor adták meg magukat az osztrogótok. Ezzel megszűnt az Osztrogót Birodalom, és Balamir nagyfejedelem parancsolt egész Kelet-Európában.

Következet az vizigótok országa, melynek Athanarich volt a királya. Ez a király egy igen bátor ember volt és felkészülve várta a hunok támadását. Mint minden csata előtt a hunok követeket küldtek a királyhoz, hogy adja meg magát, vagy harc lesz. Ilyesmi abban az időben – Európában ismeretlen volt, hogy az ellenfél, nyíltan és nem aljas módra támadta meg őket! De a hun tumenek megállíthatatlanok voltak, és egyetlen rohammal elseperték a vizigótokat a Szeret (Moldova) partján 376-ban. Athanarich azonban elmenekült a csata színteréről még két csatában ütközött meg a hunokkal, még végül behúzódott a Kárpátokba és így eltűnt a hunok látóköréből. A vizigótok másik fele bebocsátást kért és kapott a Keletrómai Birodalomba, és mint „rabszolgák” Moesiába telepítették le őket.

Itt álljunk meg egy pillanatra. A Keletrómai Birodalomba csak, mint „rabszolgák” csatlakozhattak a népek. Természetesen harcolhattak és meg is hallhattak a Birodalomért, de római polgárok nem lehettek! Ezzel szemben, ha valamelyik nép megadta magát a hunoknak és szövetséges lett, ugyan olyan jogokat élveztek, mint a tősgyökeres hunok.

Atilla testőrségének kapitánya a szkír király Edekon, vagy a hun seregek fővezére a görög Onegesius, mi ez, ha nem bizalom és tisztelet a szövetségesekkel szemben.

hun10

Így 377-ben a hun sereg megérkezett a Dunához! A Duna másik oldalán már a Keletrómai Birodalom volt.

Itt álljunk meg egy keveset, hiszen vannak dolgok, amiket feltétlenül ismertetnem kell és egy kis összehasonlítás is szükségeltetik. Tudjuk azt, hogy két Római Birodalom volt, ekkor a Nyugatrómai Birodalom és a Keletrómai Birodalom. Ennek együttes nagysága több mint három millió négyzetkilométer, lakosainak száma 50-60 millió, természetesen, ez a rabszolgaként csatolt népekre is vonatkozik. A Római Birodalmat, határai: ide tartozott a brit szigetek (Albion), Nyugat-Európa, Dél-Európa, Közép-Európa déli része, Kis-Ázsia (Anatólia), Közel-Kelet, Közép-Kelet nyugati része, Egyiptom és Észak-Afrika, és természetesen ezt közrezárta a Földközi-tenger. Amint látjuk a Római Birodalom már Ázsiába is betette a lábát, tehát a hunoknak dönteniük kellett, hogy vagy ők, vagy a rómaiak fognak előbb utóbb támadni. Ezzel a hatalmas katonai erővel szemben állott a Hun Nemzet alig 2-3 milliós népességével!

És mivel beszéltünk a hun hadsereg felépítéséről beszélek a római hadsereg felépítéséről is. A legkisebb katonai egység, a 100 személyt magába foglaló centuria volt. Két centuria, vagyis 200 katonát foglalt magába a manipulus. Három manipulus képezett egy cohors egységet ez 600 katona, és 10 cohors képezett egy légiót 6000 katonával. Ezek kimondottan gyalogos harcosok voltak, de ehhez az egységhez tartozott még 200-300 lovas kiszolgáló katona amit egues-nek neveztek. Ez a hatalmas erő foglalta el a fent nevezett térségeket, tevékenységük alatt népek tűntek el, amit természetesen a nyugati történetírók nem szívesen emlegetnek, a meghódított területek lakossága pedig rabszolgának számítottak.

És Balamir még nem kelt át a Dunán, hanem kihasználva a folyót mellette haladva nyugatnak tartott. Hamarosan elérték a Tiszát és elfoglalták a Nagyalföldet, átkeltek a Tiszán és megszállták a Duna-Tisza közét. Ez a rész sűrűn lakot terület volt és a szarmata népcsaládhoz tartozó jazygok lakták. A jazygokat felmorzsolták és ők három részre szakadva menekültek a hunok elől. Az egyik részük átmenekült a Dunán és Pannónia területén a Római Birodalomtól kértek oltalmat, a másik jazyg csoport behatolt a mai Felvidék területére, a harmadik jazyg csoport pedig helyben maradt és behódoltak a hunoknak.

És minő „véletlen”, a hun tumenek, amikor elfoglalták a Duna-Tisza közét, Balamir nagyfejedelem bejelentette, hogy…ez a föld lesz a Hun Nemzet Hazája! A hunok ez alatt a 12 év alatt megtettek vagy 2.000-2.500 km-et, és számtalan hely volt ahol letelepedhettek volna, de nem, ők a Duna-Tisza közét választották hazájuknak. Ez csak úgy lehetett, hogy ők tudták, hogy HAZAÉRKEZTEK! A hunokhoz, mint tudjuk csatlakoztak az alánok és az osztrogótok, nekik is területeket kellett biztosítani az új Hazából. Így a Tisza-síkság többi része és Nyugat-Erdély alsó része jutott az alánoknak, a felső része jutott az osztrogótoknak.

381-ben Erdély és a Felvidék területeinek az elfoglalása következett. Erdélyben az erős és nagy lélekszámú gepida (germán) népcsoport tartózkodott. Balamir követeket küldött a gepidákhoz is, és felszólította őket, hogy csatlakozzanak a Hun Nemzethez. Hosszas vívódás után ez a bátor és elszánt nép is behódolt Balamirnak, ami igen komoly katonai megerősödést vont maga után. Ezzel létrejött az európai Hun Világbirodalom. A következő években megadták magukat a gepidák, a szabad-dákok és a kvádok. Így Erdély meghódítása után, a Hun Világbirodalomhoz csatlakozott a Felvidék is. Természetesen, továbbra is voltak harcok a vitéz vizigótokkal, és de ők is a Hun Világbirodalom részeivé váltak. És elkezdődött a hadi készülődés a Római Birodalom meghódítására.

De foglaljuk össze a hunok eddigi térhódításait:

-360-362 között zajlott le a nemzeti egység létrehozását célzó nyugat-ázsiai hun megmozdulás.

– Felső-Turánban, az Aral-tó mellett 362-ben, a nyugat-ázsiai hunok (fekete-hunok) megalakítják az „Európai Hun Nemzetet”, a nemzet élére a Zemény nemzetségbeli Csele fia Balamir lesz a megválasztott nagyfejedelem.

– Balamir 363-ban nagyméretű zsákmányszerző hadjáratot vezet a Szansszanida Perzsa Birodalom területére, és a perzsa-római határ menti tartományokba.

– 368-ban a Hun Szövetség útra kelt, és tizenkét évnyi vándorlás után elérkezik Közép-Európába, és legyőzi az Alán, az osztrogót és Vizigót Birodalmakat.

– 380-ban a Nagyalföld elfoglalása után létrejön az európai Hunnia.

– 381-ben Erdély és a Felvidék elfoglalása után a Hun Világbirodalom elnyeri „végleges” formáját

– 383-ra Balamir nagyfejedelem befejezi a Római Birodalom megtámadását célzó katonai előkészületeket!

És mint mindig, a hun-magyar történelemben amikor „fut a szekér”, a Birodalom egységes és hatalmas, beüt a végzet, meghal Balamir nagyfejedelem, 21 évi uralkodás után!

Nem akarom részletezni az ez után történteket, hiszen a Tisztelt Nagyérdemű tudja, hogy mi következik. Igen, a széthúzás a hatalomért való harc következik. Így csak a neveket sorolom fel, akik ebben a korszakban részt vettek a Hun Világbirodalom meggyengítésében: Kun és Uldin Balamir nagyfejedelem fiai, Taros és Uzor fejedelmek, Küve és Kaducsa vezérek,(ők

Balamir nagyfejedelem vezérei voltak), Kursik vezér, Basik vezér és Karaton, Balamir legkisebb fia. Így, megkezdődőt a hatalmi harc a Hun Világbirodalom keretein belül, ami azt eredményezte, hogy a két nagy nemzetség megosztotta maga között a területeket, így a nyugati területek fölött a Zemény nemzetség uralkodott, míg a keleti rész fölött az Érd nemzetség uralkodott.

A Hun Nemzet eme szakaszát (383-391) sem fogom részletezni, mert bánat és szégyen tölt el Eleink viselkedése miatt. Röviden, úgy foglalom össze ezt az időt, hogy: Belháborúk Hunniában és a Római Birodalom megsegítése. De egy még szomorúbb dolog történik, a hunok véres testvérháborúba kezdenek! Ebben az esztelen testvérharcban meghal a Zemény nemzetségből Küve és Kaducsa vezérek, helyüket Mohar és Galán vezérek veszik át.

De a 394-es esztendőt feltétlenül megemlítem Mundzuk (Mundzukus, Mundzsuk és Mundjuk néven is írják) hun harcost akit, megválasztanak egy tumen élére, az Érd nemzetség területén. Mundzuk tumen parancsnok első felesége, Dária nagyasszony, egy leánygyermekkel ajándékozza meg a nemzetet, utána egy fiúgyermekkel Buda, vagy Bléda néven és megszületik a Hun Nemzet új királya –természetesen ezt ők akkor nem tudhatták- Atilla vagy Etele. Mivel a gyermek a Volga mellett születet, Mundzuk tumen parancsnok az Atilla nevet adja, mivel a Volga egyik régi neve „Atil” volt. Szeretném azonban a Mundzuk nevet is bemutatni,- hiszen a Nagyérdemű biztosan nem ismeri tisztelet a kivételnek)- jól ismert a magyar változata Bendegúz. Ugye ismerős a „Bendegúznak vére….”?

És még egy érdekes adalék, ebben az időben egy trákiai harcban meghal Basik vezér, és az Érd nemzetség fejedelmei, Mundzuk tumen parancsnokot válasszák meg vezérnek! Végre egy jó hír!

A darabokra szakadt Hunniában egyedül az újonnan megválasztott vezért Mudzukot foglalkoztatja a Nemzete egyesítése. Természetesen a másik négy vezérnek jó volt ez az állapot, mert nagyon meggazdagodtak ezekben a harcokban, hiszen zsoldosként küzdöttek a Római Birodalom fennmaradásáért. Ez akkor látszott reálisnak amikor Uldin vezér, Balamir második fia meghalt. Röviden, Mundzuk vezér 411-től kezdve egyesíti a nemzetet és az Érd-dinasztia megválasztja Mundzukot a nemzet fejedelmének! Na, végre!

Az öt felé szakadt Hun Nemzetséget Mundzuknak sikerült három nemzetségre csökkenteni, -tehát, két törzs még mindig a szövetségen kívül volt és ezek vezetését testvéreire bízta, Rua, Oktár és Ojbarsra. Sikerült a Római Birodalmat minden harc nélkül -Mundzuk nem is akart harcolni a rómaiak ellen, hiszen a nemzetség még nem volt egységes- adófizetővé tenni, a hunok elleni környező népek támadásait rendre leverte. Mundzuk 422-ben meghalt, 11 évi uralkodás után. Tehetséges, hozzáértő és igazságos uralkodó volt, igaz, nem viselt hódító hadjáratokat, és a Dunántúl (Alsó-Pannónia) megszállásán kívül nem ért el más hangzatos győzelmeket, de a nemzet egységes visszaállítása mindenképp az összhunság egyik kimagasló személyévé emeli.

Mundzuk fiaira Blédára és Atillára hagyta a hatalmat, de igényt tartott erre Mundzuk három testvéröccse, és ez volt az ősi hun törvény is. Így Atilla és Bléda lemondtak a fejedelemségről, mert nem akartak testvérháborút, és a fejedelmi széket Rua foglalta el. Rua nagyfejedelem 422-434 –ig. uralkodott, jelentősebb sikereket nem aratott, de többször kisegítette a Római Birodalmat. Itt láthatja a Tisztelt Nagyérdemű, hogy az az aljas rágalom miszerint, Atilla még a testvérét is megölte a hatalomért, nem igaz, hiszen Rua nagyfejedelmet kellet volna elsőnek megölnie, hogy közelebb jusson a trónhoz. Nem tette! Kivárta a sorát, pedig 12 értékes évet vettek el uralkodásából, és csak miután Rua nagyfejedelem meghalt 434-ben, ekkor vette át a hatalmat testvérével Blédával (Buda) egyetemben.

A hatalom átvételekor, Atilla 40 éves érett, meglett férfi, aki Mundzuk fiaként akár 12 esztendővel korábban, 28 évesen kellett volna uralomra jusson. Mit tudott volna tenni a Hun Nemzet érdekében, ha 12 évvel korábban lesz uralkodó? Ezt már csak elgondolni lehet.

És elérkezett a hunok dicsőséges korszaka, 434-ben amikor Bléda és Atilla átvették a hatalmat. De kérem, ne feledjük el az előző hun senyők neveit sem, akik dicsőséget, „egységet” hoztak a Hun Nemzet életébe: LAN és LADÁN királyok, BÁTOR senyő, CSITKI senyő, THOBÁN senyő, LOSANG senyő, OJONG senyő HOLOKKO senyő, BALAMIR nagyfejedelmet és Mundzuk nagyfejedelem.

A tényleges hatalom Atilla kezében összpontosult, ezt tagadni nem érdemes, de nem is kell. Hisz egy ilyen nagy Birodalmat kétfelé kormányozni nem lehet és úgy látszik ezt Bléda (Buda) meg is értette, a Hun Nemzet javára!

Mint tudjuk, a hunoknál egynejűség volt! Csak a felső vezetéstől követelte meg a Nemzet a többnejűséget, hogy az utódlás biztosítva legyen. Így Atilla felesége a Nemzet Nagyasszonya a tiszta vérű Arikán hun nagyasszony volt, de nevezik őt még Rika, Réka, Rikán, Rekán és Kerka-nak is. Szükséges megjegyezni, hogy több írásban Arikán, az ogur nép fejedelmének volt a leánya. Természetesen Atillának több felesége volt és ezektől gyerekek születtek. Lássuk kik voltak ők: a Nemzet Asszonyától, Arikán-tól három fiú született, Ellák, Dingizik és Ernász. Ellák-ot, vagy még írják Ilek-nek, megemlítik még, mint Aladár. Ilyen hun név nem létezett, csak magyarosra próbálták fordítani egyes nyelvészek. Sajnos a nemzet következő ura nem volt olyan tehetséges, mint az apja, messze elmaradt Atilla hatalmas egyéniségétől. A másodszülött fiú Dingizik, vagy Dengezik, Dengizik vagy Gyengezik, sem volt egy zseniális katonai vezető, de bátorságával és erejével még a hunok között is kiemelkedő esetnek számított. A Nagyasszony harmadik fia Ernász, magyarra átfordítva Csaba, ő a híres legkisebb fiú, Atilla kedvence, a székelyek királya, mondájukban még ma is várják vissza Csaba királyfit!

A többi fiú, különböző nemesi feleségektől származnak: Emnedzár (Emnedzur, Emnetzur) és öccse Uzindur (Ultzindur). A hatodik fiú egy gepida fejedelemasszonytól származik, Giesm(Geism).

Ez a sok fiú okozta aztán a Hun Világbirodalom széthullását! Valahogy ez a megoldás is sántít, nevezetesen minél több a fiú annál biztosabb a vérvonal folytonossága. De ahogy végig olvastam a Hun Nemzet életrajzát szinte mindenhol, a hun fiak, nagybácsik, testvérek okozták a Birodalom széthullását. Valami más megoldást kellett volna találni.

És most foglalkozzunk egy kicsit az Atilla ( Atli, Etzel, Etel, Etele) nagyfejedelem jellemzésével, mert a leírt krónikák igen ellentmondásosak!

Atilla az utókor igaztalan és sommás ítéletével szemben kifejezetten művelt, latinul és ógörögül folyékonyan író-beszélő, a római udvari szokásokat és diplomáciai fortélyokat kiválóan ismerő éles eszű államférfi volt. A nyugati krónikások vért ivó, műveletlen és kegyetlen „kutyafejű” barbárként ábrázolták a hunok nagykirályát, akinek neve a kora középkorban a barbarizmus szinonimája lett.

Egyik legfontosabb és legpontosabb Priszkosz rhetor által leírtak, hiszen mint követ, 452-ben járt Atilla udvarában. Priszkosz rhetor írását aztán átvette Jordanes gót történetíró is. Csak ebben a két leírásban merőben más és más Atillát ismerünk meg. Priszkosz szerint, európai szemmel nézve is pompás és fényűző palotáját, fürdőjét és lakomáját; a vendégeknek arannyal és ezüsttel volt terítve és az asztalok roskadtak a húsoktól és kenyértől. Atilla ezzel szemben, fakupából ivott, büszke járású, egyszerű öltözetben járó, és csendben, szúrós szemmel figyelő király volt.

És most lássuk mit ír Jordanes a Getica című könyvében Atilláról, Priszkosz rhetor nyomán:

„Azt beszélik, hogy serege 500.000 fő volt. Ez a férfi a népek és a földek megfélelmitésére született a világra, aki, nem tudom, milyen végzet akaratából, mindent rettegésben tartott a róla elterjedt szörnyű híreszteléssel. Ugyanis járása büszke volt, (hátha csak a büszke járásával tartotta rettegésben a világot, már egy igen hatalmas félisten lehet Atilla. szerkesztő) ide-oda forgatta szemeit, igyekezvén, hogy hatalmát kevély testtartásával is kifejezze. (ha a hatalmát, csak kevély testtartásával fejezte volna ki, a fél világ nyugodtan üldögélhetett volna otthon a meleg tűz mellett. szerkesztő). Kedvelte a háborút, de ő maga mértékkel vett részt benne. Megfontolt gondolkodású volt, a könyörgők előtt meglágyult, akit egyszer bizalmába fogadott az iránt jóindulatot mutatott. (Lehet, hogy bennem van a hiba, de nem értem; ha egyszer szörnyű híre van, mindenkit rettegésben tartott, hogy lehet egyszerre „megfontolt gondolkodású”, „könyörgők előtt meglágyult, jóindulatú, stb. amiket itt leírt, egy abnormális gondolkodású emberre vall! szerkesztő). Alacsony termetű, széles mellkasú, nagyfejű, kis szemű, ritka, őszbevegyülő szakállú, pisze orrú, sötét bőrű volt, származásának jeleit viselte magán…”

Én, a leírtak szerint ma 2006-ban, szívesen elfogadnék a Jordanes által leírt embert, barátomnak!

Nos, eddig minden rendben van. Priszkosz rhetor könyvéből Jordanes leírta az igazságot. De mi van tovább? Ugyanennek a könyvnek a másik oldalán (79/187/188.) a következőket írja le ez a „nagyformátumú” emberke; „…Ti is belátjátok, népek legbátrabbika, hogy össze kell fognotok a földkerekség zsarnoka ellen, aki a világot kívánja általános szolgaságba hajtani, ( vajon ez az emberke tudta azt, hogy a Kelet és Nyugat Római Birodalom igája alá hajtotta a fél világot, és népek tűntek el minden ok nélkül? Persze, hogy tudta, hiszen majdnem abban a korban élt! szerkesztő) és aki nem keresi az okokat a harcra, ( pár sorral feljebb ez az embernek nevezett valami azt írta.. kedvelte a háborút, de ő maga mértékkel vett részt benne…szerkesztő) hanem jogosnak véli bármelyiket, amibe belebocsátkozik. Karjával méri hatalomvágyát, gőgösségét féktelenséggel csillapítja; aki az emberi és isteni törvényt semmibe véve, még a természetnek is az ellenségéül szegődött. Megérdemli mindnyájunk gyűlöletét ugyanis az, aki mindenkinek a kárára van. Emlékezzetek, kérlek arra, amit valójában nem lehet elfelejteni, hogy a hunok nem háborúval űztek el titeket, ahol közös a kockázat, hanem, ami súlyosabban aggaszt, csalárdsággal támadtak meg. Hogy magunkról ne is beszéljünk. De ti képesek vagytok bosszulatlanul eltűrni ezt a dölyfösséget? Fegyveresek! Engedjetek a haragotoknak, és egyesítsétek a csapataitokat. Segítsetek az államnak is, (no, végre, kibújt a szög a zsákból, segíteni kell az államon, hiszen ő rendelte meg ezt a könyvet is! Én Jordanes pedig úgy segítek, hogy hazudok! szerkesztő) aminek tagjai vagytok. S hogy nekünk mennyire kívánatos, illetve fontos a szövetségetek, kérdezzétek meg az ellenség véleményét erről.”

Valahol azt írtam, hogy ez az ember elmebeteg volt. Ma is tartom ezt a véleményemet. De sajnos nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a történészek ennek a degenerált gondolkodású emberkének az írását vették alapul, és írták meg a hunok történetét. Én nem hiszem, hogy ők, nem ismerték, nem látták át ennek az embernek a hamis irományait, de így kényelmesebb és praktikusabb volt a hunokra kenni azokat a dolgokat, amit tulajdonképpen az európai népek követtek el egymás közt! Természetesen, ezt is leírom, és bebizonyítom, hiteles dokumentumokkal!

De tudok ennél borzalmasabb leírást is a hunokról.

Ammianus Marcellinus (330-395) római író, krónikás a Rerum Gestarum XXXI./3. kötetében a következőket írja a hunokról:

„A hunok minden vadságot véghezvisznek, amit csak lehetséges képzelni róluk. Játékból összevagdalják férfigyermekeik arcát, hogy a sebek helyén keletkező forradással megakadályozzák a szakáll kinövését. A hunok testalkata zömök, fejük nagy és gömbölyded, mellük széles és egy középtermetű szabályos növésű ember mellett mégis óriásoknak látszanak. Nem sütik vagy főzik a táplálékaikat, a fűszert sem ismerik, úgy élnek, mint az állatok, szabad ég alatt és sátrakban. Szörnyű látványok. Táplálékuk mindenféle gyökér és növény, valamint a nyershús, amit a nyereg alatt puhítanak, porhanyósítanak. Nem ismerik az ekét, gazdasági szerszámokat nem használnak, a földet nem művelik. A népük nem kötődött helyhez, mert örök pusztai vándorok, házaik csak fából készült kunyhók, amelyekben csak a nagy hidegekben húzódnak meg, különben sátrakban laknak, amelyeket állati bőrökből készítenek. A kunyhó ajtajának farámáját faragások díszítik…”

Ammianus Marcellinus világlátott római katonatiszt volt, aki viszont sose látta a hunokat, csupán hallott róluk. Mivel pedig szívből utálta a “barbárokat”, nem elégedett meg a hallottakkal, minél több rosszat akart tudni róluk. A könyvtárakban utánanézett hát, milyeneknek “kell” lenniük a Kelet-Európa síkságain élő embereknek. Sikerült is – a Kr.e. 6. és 5. században élt Hekataiosztól és Hérodotosztól a Kr.u. a 2. században is már régi adatokat összelopó Iustinusig – művészi csokorba kötnie az ókori földrajz és néprajz egy évezredre visszanyúló válogatott balhiedelmeit a “szkíta nomádokról”. Ezt mosta egybe a hunokkal és ez lett Európában az etalon, ebből merítettek a történészek és bár tudták, hogy hazugságokat ír össze, erre hivatkoztak. Ilyen volt és ilyen ma is ez a kultúr Európa, ahova mi nagy tapsikolások közepette bevonultunk!

De tudok fantasztikus leírásokat Atilla nagyfejedelemről és a hunokról:

„…A nyugati történelemszemlélet Szkítiát és Atillát is a magyarokkal azonosítja. így a XIX. század egyik legnagyobbika – Thierry Amadé – így ír Heldenbuch Etzels Hofhaltung c. könyvében: Volt Magyarországon egy nagyon híres király, kit ATILLÁNAK neveztek. Soha, sehol nem akadt hozzá hasonló. Gazdagságban és nagylelkűségben senki sem ért fel hozzá. Tizenkét koronás király szolgálta. Tizenkét herceg leste parancsait. Harminc gróf, lovagok, nemesek és számtalan fegyveres is. Ez a király annyira igazságos és emberséges volt, hogy párjára találni sem lehet.

És még egy nagyszerű írás erről a nagyszerű uralkodóról, és hogy ne tudják rám azt mondani, hogy elfogult vagyok, (természetesen az vagyok) egy római legendából írok le néhány gondolatot.

.”…A római hagyomány így emlékezik róla – amikor Rómát meglátogatta – egy érdekes történeti leírásban: Mikor a római pápa Atilla előtt állt kíséretével, egy római költő ugrott Atilla elé és szavalatában Atillát Istennek nevezte. Atilla bilincsbe verette a költőt, máglyát rakatott és az összekötözött költőt arra dobatta, mondva: máglyát érdemel az, aki Istennek nevez egy embert! Mielőtt a máglya tüze elérte volna a költőt, levetette a máglyáról őt és csak a leírt költeményét égette el. Ilyen volt Atilla a római hagyományok szerint is!

És bár a germán és szláv írók határozottan Atilla-gyűlölők, de vannak köztük nemes gondolkozásúak is. A francia Amadé Thierry 1856-ban Atilláról megjelent könyve II. kötet /298. oldal/ a következőket írja:

„Volt Magyarországon egy nagyon híres király Atilla, soha sehol nem akadt hozzá hasonló. Gazdagságban és nagylelkűségben senki nem ért fel hozzá. Tizenkét király koronázott fővel szolgálta őt és rajtuk kívül 12 herceg, 30 gróf, azon kívül számtalan lovag, nemes leste. Ez a király annyira emberséges volt, hogy párjára nem lehetett találni…”

És megemlíthetném Heltai Gáspárt is, aki német származású volt, amikor pedig magyar kellett legyen akkor nagy magyarkodó volt. Ő írta a „Chronica az Magyaroknac dolgairúl” c. könyvét, melyben annyit mocskolódik Atilláról és a hunokról, hogy nem is írom le. De volt egy Petrovics nevezetű író, aki a következőket írta a magyarokról: „Mert szeretem, hőn szeretem, imádom/Gyalázatában is nemzetemet.” és életét is adta a magyar szabadságért! És ekkor feltehetném a nagy kérdést: ki a Magyar?! Magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy magyarul beszélek, ha nem azt, hogy Magyarul élek-halok!

És kénytelen vagyok még egy Atilla jellemzést leírni Kézai Simon Magyarok krónikájából, mert szerintem ő volt az, aki valóban hitelesen és hátsó gondolatok nélkül jellemezte a hunok fejedelmét:

„ Ethele király ugyanis barna színű, fekete s villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala; szakállát mint a húnok megeresztve hordja vala. Vakmerőségben magamérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala. Szekrényében pénzt tartani nem szeretett; miért is az idegen nemzetek szerették, minthogy bőkezű és barátságos vala, szerfölött nagy keménységéért pedig húnjai csudálatosan félnek vala tőle. Azért is az egész föld kerekségéről különféle országok nemzetei tódúlnak vala hozzá, kikhez tehetsége szerint bőkezűen viseli vala magát. Mert táborában tizezer kaszás szekeret vitet vala különféle müvekkel, mellyekkel a városokat és várakat romboltatja vala. Sátrait is a különböző országok különféle módja szerint szokta vala készíttetni, s egy sátra olly híres és pompás vala, hogy csudálatosan összekapcsolt arany lemezekből lévén összealkotva, az ember tetszése szerint szétszedhette s ujra egybe állíthatta, mellynek vert munkáju arany oszlopai kapcsokra jártak, közepett azonban üregesek, s eresztékeiknél bámulatos mivű drága kövekkel voltak egybefoglalva. De aklai is, mikor táborba szállt, különféle országok lovaival valának telve, mellyeket, bár látszott hogy kedve telt bennök, olly bő kézzel osztogat vala a szükölködőknek, hogy olykor olykor magának nyereg alá alig volt egy két lova. Azon aklok készsége bársonyból és biborból vala, királyi székei aranyból és drága kövekből valának készítve, asztala s konyhaedénye is arany vala. A legtisztább aranyból csudálatos munkával készült ágyat hord vala magával a táborban. Hadserege az idegen népeken kivűl tizszázezer fegyveresre telik vala, ugy hogy ha egy scytha meg talált halni, helyébe rögtön mást tesznek vala. Azon nemzet fegyverzete leginkább bőrből és különféle érczekből különféleképpen vala készítve, minthogy íjakat, kardokat és láncsákat hordtak.

Ethele király czimerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott volt hordani, koronás fejü madár vala ábrázolva, mellyet magyarúl turulnak hívnak. Mert ezt a czímert hordták volt magokkal a hunok mindig a hadban Gyeics vezér idejéig, míg magokat községben kormányozták. Tehát ezen s más efféle pompákban Ethele király, minden korabeli királyoknál dicsőségesebb vala e világon. A városoknak, váraknak ura vágyott lenni s azokon uralkodni, de bennök lakni nem szeretett. Mert nemzetével együtt a mezőn sátrakkal s szekerekkel jár s kel vala; idegen fajta kisérete lakik vala városokban és falvakban. A viselet módjában és alakjában mind maga mind nemzete a médok módját tartja vala.”

És utoljára hagytam egy igazi vérbeli római „vallomását” Atilláról, Onegesius hitvallását, halljuk: „inkább szívesebben maradok Atilla oldalán szolgaként, mint előkelő befolyásos ember a Rómaiaknál…”

Én, mint Atilla vére, székely ember, az ókor-középkor legnagyobb formátumú uralkodójának tartom, aki ki akarta egyenlíteni a Nyugat és Kelet közti katonai egyenetlenséget, és őt tartom az Európai Unió első megalkotójának. Sajnos terve nem sikerült, mert gyilkosság áldozata lett, erről később még szót ejtünk.

hun8

De most, folytassuk Atilla életútját.

Elérkeztünk 436. évbe, amikor is nem a Római Birodalmat támadta meg, hanem két hadjáratban Germániát csatolta a Hun Világbirodalomhoz.

Az első „Germán” hadjáratban legyőzte a markomannokat, alamannokat, juthungokat, gelonokat, turcilingeket, burgundokat (királyuk Gundicar a harcokban elesett) germán frankokat, ripuári-frankokat, batávokat, frízeket, ingveonokat és elfoglalta Saxoniát. Atilla itt megfordult dél-délkeletnek és behódoltatta a chauki (csauki) , angrivár, chamavo (csamavo), sugambri, brukter, tenkter, és chatti (csatti) nevű német törzseket, és elfoglalta Türingiát. Ezeket a népeket Atilla egytől egyik felszólította a csatlakozásra, ezekből nyolc a küzdelmet választotta a többiek önként adták meg magukat a hunoknak.

Következik a 436-438-as évek, Atilla nem folytatja a „Germán” hadjáratát, hanem segítséget nyújt a Nyugatrómai Birodalomnak. A vizigótok királya Theodorich, területeket szeretne elhódítani a Keletrómai Birodalomból és a rómaiak Atillától kérnek segítséget. A hunok fergeteges rohammal leverik a vitéz vizigótokat, és Theodorich kénytelen visszahúzódni mélyen a saját területére.

A második „Germán” hadjárat 438-ban kezdődik, amikor is Atilla kevesebb hun haderővel támad és legyőzi a következő germán népeket: bastarn, hermundur, rugi, lemovi, ubia, usipeter, jüt, cherusk (cseruszk) és a langobárdokat. Ebben a hadjáratban eléri a Balti tengert, és a Hun- Világbirodalomhoz csatolja a Rajnától egészen a Visztuláig tartozó területeket.

Egy érdekesség a Tisztelt Nagyérdeműnek, hogy a sali-frankok eltűntek a hun sereg elől, és csak később derült ki, hogy a Rajna deltavidékén húzták meg magukat.

Elérkeztünk a 439-440. évekhez. Atilla nagyfejedelem ezeket az éveket a belső átszervezésekre, felkészülésekre használta ki. A Hun Birodalom első székhelyét még Balamir nagyfejedelem jelölte ki valahol a Duna-Tisza között, a Dunához közel. Rua nagyfejedelem a székhelyet átköltöztette keleti irányba, a Tisza-síkságára. Atilla kijelölte a Hun Világbirodalom székhelyét, maradt a Tisza síkságon, de délebbre a Maros beömlésével, a mai Szeged városával szemben. Óriási volt a székhely, hiszen itt foglalt helyet az egész vezérkar, a fejedelmek családjaikkal együtt, testőrség, az alárendelt nemzetek vezetői (kezesei) stb. Megtalálható volt itt, a legegyszerűbb faháztól az óriás jurtáig és fapalotákon keresztül szinte minden építményfajta.

A legnagyobb és legdíszesebb nem az Atilla fapalotája volt, hanem a Nemzet Nagyasszonyának a fapalotája volt a legdíszesebb és a legnagyobb. Atillának is volt egy fapalotája, mely arany veretekkel volt összefogva, a világ urai a csudájára jártak, de a Hun Világbirodalom feje inkább egy egyszerű jurtában lakott! Itt lakott a csatlós népek legnagyobb nemzete az osztrogótok három királya Valamir, Todemir és Videmir, Atilla leghűségesebb hívei. Itt kaptak helyet a germán gepida népek vezetői Ardarich király vezetésével és húga Giesma (Geisma) aki Atilla egyik felesége is volt, tőle származott a hatodik fiúk, Geism. A Világbirodalom székhelyén éltek még a germán szkírek, királyuk Edekon vezetésével, és hogy Atilla mennyire „csak” a vitézséget, becsületességet nézte ő volt a testőrségének a kapitánya. Ezekben az években tűnik fel Atilla udvarában a görög származású Onegesius, aki szédületes karriert ért el a nagyfejedelem mellett, a hun haderő katonai főparancsnoka lett.

Számomra érthetetlen, hogy miért kellett egy görögöt a hun katonák főparancsnokának tenni, hiszen a hunok között is biztosan talált volna megfelelő parancsnokot. De ez csak az én szerény véleményem. A másik említésre méltó név Orestes, a pannóniai születésű római, aki a hun nagyfejedelemi udvar kancellárja és vezetője volt. Ezek után, kijelenteni azt, hogy Atilla világuralomra tört, mára már nevetségessé vált, hiszen akkor nem lettek volna közvetlen beosztottai „idegen” nemzetek királyai, hercegei és katonái!

A lovaglás megváltoztatta Eurázsia etnikai arculatát » Múlt-kor történelmi  magazin » Hírek

Ezekben az években döntötte el Atilla nagykirály, hogy most már megtámadhatja a Római Birodalmat. De nem csak megtámadni akarta, hanem az egész védelmi rendszerét a „limeseket” is le akarta rombolni. A limeseknek, a Római Birodalom határait védő kisebb várak egész rendszerét nevezték. Ahhoz hogy ezeket lerombolja várromboló gépeket kellett építenie. Ilyen volt a katapult, a balliszta, a faltörő kos stb. Hasonló gépekkel rombolta le Bátor senyő a Kínai Nagyfalat is.

Honoria a Nyugatrómai Birodalom hercegnője gyűrűt küld Atillának és feleségnek ajánlkozik. Ez egy igen furcsa eset volt, és később Atilla ezt használta fel, hogy megtámadhassa a Birodalmat.

441-442. években, következik az első Balkáni háború. A Keletrómai császár abban az időben II. Theodosius volt, akinek igen sok baja volt a vandálokkal, de meggyült a baja a Perzsa Birodalommal is. És akkor küldöttség érkezett Atillától, egy igen kemény utasítással. Ahol a Morava folyó a Dunába ömlik volt egy város melyet Margusnak neveztek. Itt a hunok még az előző hajáratokban eltemettek két hun harcost, (egyes hírek azt írják le, hogy az egyik hun harcos Bléda (Buda) volt) és a margusi egyházközség püspöke parancsára –jó keresztény ember- kiásatta a hun tetemeket, és csontjaikat szétszóratta. Atilla küldöttsége ezt a margusi püspököt kérte a császártól, hogy adják ki a hunoknak, mert ha nem, támadnak. Így indult meg az első balkáni hadjárat 441-442-ben. A hun és ogur tumenek mellet részt vettek a hadjáratban szinte az összes csatlós népek, de ők csak gyalogos hadtestekkel. Első lépésben elfoglalták a sírgyalázó Margus városát és a földdel tették egyenlővé. Természetesen a sírgyalázó papok mind eliszkoltak a városból! Margus bevétele után Atilla két részre osztotta seregét, az egyik sereg Onegesius fővezér irányításával nyugatnak fordult, és a Száva folyó alsó szakaszát kellett elfoglalnia. Atilla a sereg másik részével keletnek fordult és az útjukba eső össze limeseket (várakat) kellett lerombolniuk. Röviden, a keleti sereg elfoglalja Viminiacium várát, Ratiaria körzet székhelyét, a nyugati sereg elfoglalja Singidunum (a mai Belgrád) várát, folytatja útját a Száva völgyében és elfoglalja Sirmiumot (a mai Mitrovica városa) a Kelet Római Birodalom legfontosabb és legerősebb városát. Ezzel befejeződnek az első balkáni hadjáratok.

442 tavaszán Atilla folytatja az első balkáni hadjáratott, Margus városától, délnek fordul és a Morava folyó völgyében elfoglalja Nissius (a mai Nis városa) városát. A város ostroma után Atilla, megfutamít még több légiót. A Keletrómai Birodalom békét köt a hunokkal, és évi 2000 font aranyat (a 2000 font arany 1000 kilónak, egy tonna aranynak felel meg) fizet a békéért.

443. és 446. években Atillának le kell vernie egy Kelet-Európai lázadást, és testvére Bléda(Buda) meghal. 391-420- között a fehér-hunok megerősödnek, és egész Ázsiára kiterjesztik hatalmukat. Ezzel az ott lakó törzseket, népeket kimozdítják a helyükről és vándorútra kényszerítik őket Kelet-Európa felé. Egy ilyen hatalmas népcsoport volt az akaciroké. Ez a bátor és igen harcias nomád nép, átlépi, az Ural folyót és területet foglal a Hun Birodalomból. Természetesen a hunok felszólítják őket az adófizetésre, az akacirok ezt megtagadják és harcok kezdődnek. Az akacirokat legyőzik, elismerik a Hun Birodalom fennhatóságát, de szabadságukról nem mondanak le. Minden valamire való nép így kell, tegyen! Az akacirok 446 tavaszára úgy érzik, hogy megerősödtek, a környező kisebb törzsekkel egyesülnek, de a Kelet- Római Birodalom is tudomást szerez a mozgolódásról és titkos tárgyalásokat kezdenek velük. Hathatós segítséget adnak; fegyvert, pénzt, ajándékokat az akacirok vezetőinek, és elindul a felkelés a Hun Birodalom ellen.

A 445-ös esztendőt kell még megemlítenem, amikor is egyfontos esemény történik: Meghal Bléda (Buda) fejedelem. És foglalkozzunk ezzel a dologgal egy keveset, mert ez volt az egyik dolog, amiért ezt a történelmi „Kalendáriumot” elkezdtem írni. Nem tudtam elképzelni, hogy Atilla nagyfejedelem, ilyen aljas cselekedetre szánta volna el magát! A nyugati történészek –természetesen- többféleképpen értelmezték ezt a halálesetet. Volt, aki úgy írta le, hogy Atilla, párbajban ölte meg testvérét, volt, aki az írta, hogy Atilla egyszerűen meggyilkolta testvérét, és volt, aki összefüggésbe hozta az akacirok lázadásával, és mint a Hun Birodalom elárulóját, Atilla kivégeztette! Vegyük sorba a történéseket. A hunoknál volt egy ősi törvény mely megtiltotta a hunok közti párviadalt, akár mi volt az esemény kiváltója. Ismert tény volt, hogy Atilla nem ismert irgalmat ellenfeleivel szemben, de mint ember, a végletekig egyenes jellem volt, aki megvetette a kétszínűséget, az aljasságot, s amit tett azt mindig nyíltan, szemtől- szembe, mindenki szeme láttára tett. Megerősítik ezt, a róla írt jellemzések, az ellenség részéről is! (lásd a fentebb leírtakat) Bléda (Buda) egy kényelmes ember volt, a római vendégeskedésből is apja Mundzuk szólította haza, amikor ott volt vendégségben. Tizenegy éven át nem szólt bele a Hun Birodalom ügyeibe, ezt Atilla intézte. Tény. De ha meg is kellett volna ölnie, akkor ezt Atillának az uralkodása elején kellett volna megtennie, amikor úgy gondolhatta, hogy útjába lesz. Nem tette meg! Nem tette el láb alól Ruga fejedelmet sem, pedig ő is 12 évig uralkodott. Akkor, hogy merik ezt az aljas dolgot a nyugati krónikások –tisztelet a kivételnek- megírni, és a világ ezeket az írásokat veszi alapul.

Tehát Atillának 445-ben semmilyen érdeke nem fűződött ahhoz, hogy testvérét megölje, és még nem írtam le, hogy milyen megvetés övezte volna a hunok között. Tehát, Tisztelt Nagyérdemű tessék megnyugodni, én is tiszta lelkiismerettel állítom, Atilla nem ölte meg a testvérét, Blédát (Buda).

hun11

És most, folytatnám az akacirok ellen indított hadjárattal. Atilla, nem vezette személyesen ezt a hadjáratot, hanem fiára-Ellákra bízta a hun seregek vezetését. De mivel a leendő fejedelem még tapasztalatlan volt a hadi tudományokban, apja Onegesiust nevezte ki mellé „tanácsadónak”. A hun tumenek egyetlen gyilkos rohammal győzték le a vitéz akacirokat, és az egész népet újra betagolták a Hun Világbirodalomba. Az akacir vezetők pedig egy kis „nógatás” után elmondták, hogy a Római Birodalom keze is benne volt a felkelésben, vastagon. Ezek hatására Atilla nagyfejedelem elrendeli a második balkáni hadjáratot.

447 kora tavaszán Atilla nagyfejedelem, egy sokkal nagyobb erővel kezdi meg a támadást. A nagyfejedelem két hadseregre osztja a hunokat és csatlós népeket, az egyiket ő vezette keleti és déli irányba a másikat Onegesius fővezér fogja vezetni, nyugat felé. Az Onegesius vezette sereg a Morva völgyi Najssusból indul Dél-keletnek, az Iszker folyó völgyében fekvő Serdica (a mai Szófia) városába, amit meg is hódit, majd továbbtör délkeletnek. A következő város Philippolis, amit a hun sereg könnyedén legyőz. A Marica folyó mellet egy igen erős város áll, Hadrianopolis (mai neve Szófia). Ez a város hősiesen ellenáll és Onegesiusnak tovább kellet mennie, de a város nem tudta elfoglalni, sőt, a védők még ki is törtek, és megtámadták az elvonuló hunokat. Vitéz cselekedet. Atilla mindig elismerte a bátor harcosokat!

Nyílván a Tisztelt Nagyérdemű is észrevette, itt a városokat polis-nak nevezték már abban az időben. Onegesius, tovább indul Arcadiopolis (a mai Lüleburgaz) felé, itt nem kezdi el az ostromot hanem megvárja, az Atilla által vezetet keleti haderőt.

Lássuk a keleti haderő útját. Atilla, Ratiariát elhagyva keletnek fordul, és a Duna vonala mellett lévő összes limeseket lerombolja. Lerombolja Utus városát is. A Vit folyócska mellet, a Keletrómai Birodalom újabb légióit semmisítette meg. A hős Asemus városa következet, de ezt a város olyan hősiesen védekezett, hogy Atillának fel kellett hagyni az ostrommal és tovább indult Durostorum városa felé. A város elfoglalása után a nagykirály délnek fordul, és elfoglalja Marcianopolis városát. Marcianopolis városát igen keservesen, de elfoglalják. A déli hadsereg délnek fordul és Arcadiopolis (a mai Lüleburgaz) városánál egyesül Onegesius fővezér keleti hadseregével. Az egyesített haderő megtöri Arcadiopolis város vitéz ellenállását és most már nyitva van az út a Keletrómai Birodalom fővárosa felé Constantinopolis felé. II. Theodosius császár, még egy csatát kezdeményez a hunokkal a főváros előtt, de a hun tumenek elsöprő diadalt aratnak. A hun sereg közeledik a fővároshoz és még a természet is a hunokat segíti, mert mint tudjuk 447-ben erős földrengés rázta meg a térséget és az amúgy is meggyengült Constantinopolis falai, leomlottak.

Ekkor érthetetlen dolog történt. Atilla nagyfejedelem nem „sétálva” vonul be a fővárosba, hanem délnek fordul és a Márvány-tenger partján fekvő Heraclea bevételére indul! A histórikusok még ma is érthetetlenül állnak a történések előtt, és még ma is vitáznak azon, hogy mi késztette a Hun Birodalom urát, Atillát, erre az érthetetlen döntésre! Nincs, mit tenni a hun sereg megindul délnek és elfoglalják a Márvány- és az Égei –tenger partmellékén lévő városokat: Callipolis, Sestus, a Sztruma-völgyi Amphipolis, Thessalonica (ma Szaloniki) majd ismét délnek fordulva elfoglalják Larissa városát. A hun hadak végigdúlják Thesszáliát és Macedóniát és elfoglalják Pella városát. Innen ismét keletnek fordulnak Constantinopolis irányába.. Sajnos, én is –bár ki vagyok én?- úgy látom ez a hadjárat egy teljesen felesleges, hosszú fárasztó, kimerítő hadjárat volt. Még mielőtt Atilla körbefogta volna Constantinopolist egyetlen rohammal elfoglalta a főváros elővédjének számító Athyras várát. És elkezdődtek a béketárgyalások, alkudozások. Bár ezt a Duna mellől is meg lehetett volna tenni. A béke ára 6000 font (3 tonna arany), és ötnapi járó föld (lovas járó föld) a Savus (Száva) folyótól délre eső területekből. A béke megköttetett és ezzel befejeződőt a II. balkáni háború.

451.év a nagy összecsapás éve, vagy más néven a „Galliai nagy hadjárat”, és a catalaunumi csata.

Engedje meg a Tisztelet Nagyérdemű, hogy ezzel a hadjárattal egy kicsit bővebben foglalkozzam, hiszen bődületes ellentétek vannak ennek a csatának a leírásával. Én is ezért kezdtem el ezt a rész újra írni, mert nem engedte a lelkiismeretem (és az Ősök szellemei) hogy Önök ne ismerjék meg az új fejleményeket. Mint minden írásom előtt, az adott témáról, amit tudtam beszereztem és elolvastam. Már éppen nekikezdtem írni a catalaunumi csata történetét, amikor valami nem volt rendjén. Nem láttam tisztán a dolgokat, nem értettem meg a nagyfejedelem egyes intézkedéseit, nem értettem meg a csata felállásának rendjét és nem értettem meg a vitéz ellenfél tettét sem stb.!

De lássuk a tényeket. Atilla nagyfejedelem tudomására jutott, hogy Aetius hatalmas erőket mozgósít ezért egy kisebb cselhez folyamodott. Elhitette a rómaiakkal, hogy nem Galliában akar támadni, mert a gyülekezési pontnak a Duna-Rajna vonalát adta meg. Nos, amikor Aetius ezt meghallotta, Észak-Itáliába kezdte összevonni hadait. Mire a rómaiak észrevették Atilla nagyfejedelem tervét, ő már a Birodalom határait átlépte és Gallia felé tört. Aetius, így kénytelen volt az északon összevont seregeket gyors ütembe délnek indítani, de természetesen sok időt fecsérelt így el.

És megint fel kell tenni a kérdést! Miért Galliát támadta meg Atilla, ez egy hosszabb és fáradságosabb út volt, amikor sokkal rövidebb és sokkal könnyebb úton is rácsaphatott volna a Nyugatrómai Birodalomra! Érthetetlen, mint sok más döntése is a nagykirálynak, és még sokáig fog munkát adni a történészeknek, hogy ennek okát megfejtsék. A csata előzményeit olvasva én is arra az álláspontra jutottam, hogy Atilla, ha kiszakít óriási seregéből néhány tument és az északra küldi, sokkal könnyebben végezhetett volna a még nem teljesen kész római légiókkal. De feltehetjük azt a kérdést is, hogy mit csinál Atilla akkor, ha győz Galliában, és az északi részek még mindig a rómaiak birtokában vannak! Újra támadásba lendül az elcsigázott sereggel, hogy elfoglalja az északi területeket, és ráadásul a birodalom fővárosa még mindig szabad marad?! Hát ennyi érthetetlen dolog történt azokban a napokban, és válasz nincs rá! Vagy mégis van?

De szóljunk néhány szót a harcos állomány létszámáról, mert még ebben sem tudtak megegyezni a történészek. Atilla harcos állomány megközelítőleg elérte az 500.000 főt, és 100-150.000 fős kiszolgáló és rabszolga személyzetet.

Aetius harcos állománya egy kicsivel több lehetett, főleg akkor, amikor meggyőzte a vizigótok királyát Theodorichot, hogy csatlakozzon a római légiókhoz.

hun4

És induljunk neki ennek az idegfeszítő és érdekes hadjáratnak.

451 januárjában indította el a haderőt Atilla nagykirály, és gondolhatjuk milyen erőfeszítésbe került ellátni ezt a hatalmas sereget és ott volt még az állatállomány ellátása is! A Felső-Duna szakasz menti limesek elfoglalásával kezdte a nagykirály a hadjáratot, Carnuntum, Vindobona (ma Bécs), Lauriacum, Castra Regina (ma Regensburg) és Augusta Vindelicorumot (ma Augsburg) foglalta el vagy rombolta le. Ezután északnak fordult a hun sereg és a Rajna mellékfolyójának, a Neckernek völgyében haladva tört a Rajna felé. Atilla a burgundok lakta területet, Burgundiát szemelte ki a Rajnán való átkelésre, Gallia megtámadására. Ahogy fentebb leírtam, mindkét vezérnek igen fontos volt a vizigótok megnyerése, és mindketten levet írtak Theodorich királynak és nagy engedményeket tettek győzelem esetén. A vizigót király mindkét félnek az ellensége volt, tehát ez a háború úgy kellett neki, mint lónak a púp! De végül is győzött a nagy gyűlölet a hunok ellen pedig a római légiók egész vizigót törzseket tüntettek el a föld színéről- Theodorich mégis a rómaiak mellett döntött.

Tavaszra a hun haderő megérkezett a Rajnához. Még tisztázni kellett a szarmata-alánok álláspontját, hogy melyik felet választják, de végül Sangiban, szarmata alán király kénytelen volt a rómaiakat választani. Ugyanígy döntöttek a sali-frankok (száli-frank) és a burgundok is. Gallia szinte egész népe fegyvert fogott a hunok ellen, sajnos erre Atilla nagyfejedelem döntései adtak időt. Atilla három hadoszlopra osztotta haderejét, a fősereg melyet maga vezetett, a déli sereg melyet Ellák a trónörökös vezetett, és a keleti sereg, melyet Onegesius fővezér vezette. A déli sereg a Neckár folyó torkolatától északra, a mai Worms városa fölött kel át a Rajnán, és délnek tartva lerombolja az összes római védelmi rendszereket. A fősereg a mai Koblenz városa környékén kel át a Rajnán, ők is délnek fordulnak és a Mosel völgyében lévő erődítményeket támadják meg és semmisítik meg. Az északi sereg a mai Krefeld-Duisburg városa között kel át a Rajnán, útiránya a Maas folyó völgye, ott megsemmisíteni a mai Dél-Hollandia és Belgium véd rendszerét, ezzel félkörben körbefogják Galliát.

E közben a déli hadsereg Ellák trónörökös vezetésével Mogontiacum (a mai Mainz városa) városát támadják és foglalják el. Ezután a sereg délnek fordul és beveszi Worms, Argentoratum ( a mai Strasbourg) és a mai Colmar erődítményét. Tovább törnek előre és elfoglalják Vesontio városát, itt éri a nagyfejedelem parancsa, hogy forduljanak nyugatnak, mert rövidesen a három hadtestnek találkoznia kell.

Az északi hadsereg Onegesius fővezér vezetésével megütközik a Mass folyó mellett a sali-frank, burgund és kisebb törzsek seregeivel. A csata rövid volt, de véres, a hunok egyetlen rohammal elsöprik az ellenséget. Az északi sereg tovább tör és elfoglalja a mai Namur, Charleroi és Valenciennes helyén felépített régi erődítményeket. Elfoglalják még Nemetacum (a mai Arras városa) Samarobriva erődítményét, és a St. Quentin városa helyén épült erődítményt. Itt éri őket Atilla nagyfejedelem parancsa, hogy igyekezzenek a megadott gyülekezőhelyre.

És lássuk mit végzett a fősereg, Atilla nagyfejedelem vezetésével. A rajnai átkelés után megtámadják a mai Koblenz városát, Augusta Treverorum, (a mai Trier városa) és Mettensis (mai Metz városa) erődítményeket, és el is foglalják. Mettensis után a nagykirály kétfelé osztja a seregét, az egyik Tricassis (a mai Troyes) támadja, a másik nyugatnak tör előre Atilla vezetésével Viridunum (a mai Verdun) és Durocortorum, Gallia régi fővárosát a mai Rheimst elfoglalja. Durocortorum bár megadta magát, mégis a hun hadak nem tudni miért földig rombolják, és a lakosságot lekaszabolják. Ez a hunokkal ige ritkán történt meg, de sajnos megtörtént, de azt sem tudjuk, hogy mi váltotta ki a haragjukat! Értelmetlen volt a mészárlás. Atilla a város bevétele után ismét kétfelé osztja a haderőt, az egyik rész délnyugatnak tart az erős Aurelianum (a mai Orléans) felé, ahol már várja a másik hun haderő. Atilla terve, hogy miután végeznek Tricassis bevételével, ő is Aurelianum ellen vonul. Tehát a hun sereg Tricassis (Troyes) falaihoz ér, a várost védők kinyitják a kapukat a hunok előtt, és a város vezetése és Lupus püspök Atilla elé járul. És itt történik az az eset, hogy az agg és fehérhajú Lupus püspök megkérdezi Atillát – Tu es Atilla, Flagellum Dei!? (Te Atilla vagy, Isten ostora?!) és Atilla ezt válaszolja,- Ego sum Atilla, Flagellum Dei! (Én Atilla vagyok, Isten ostora!) és az ősz püspök maga nyitja meg a kaput és mondja –A város a rendelkezésedre áll. Atilla saját védelme alá veszi a várost és egyetlen házat sem gyújtanak fel és nem rabolnak ki! Ez igazi Atilla tett volt! Ez maradt reánk abból az időkből, és attól kezdve így nevezték Atillát: Flagellum Dei! És ez a barbár király igen, tudott latinul is, de görögül is stb.

Az Atilla vezette hun fősereg két irányból vonul Aurelianum (mai Orleans) felé, és azonnal megkezdi az ostromot. És innen kezdődnek a nagy bajok. Még Atilla a makacs Aurelianummal küszködött a római légiók és a vizigót sereg egyesült, és együtt törtek Aurelianum felé. A mai történészek és én is már sokszor rámutattunk arra, hogy Atilla hol követett el hibákat. De ez a hiba sajnos végzetes lesz, majd a későbbiekben meglátjuk. Ez a város nem volt egy létfontosságú hely, ha gyalogosait és a csatlakozott népeket otthagyja a várost ostromolni, ő pedig a gyors hun és ogur tömények előbb az egyik sereget (rómait) utána a másik sereget (vizigót) könnyedén szétveri, és ezzel véget is érhetett volna a Galliai hadjárat! Tudom, hogy most azt mondják …könnyű okosnak lenni utána, de az összes történészek még a magyarok is hibásnak tartják Atilla nagykirály eme makacs döntését, és érthetetlen, hogy nem látta át ezt az egyszerű helyzetet. Hiszen mint ahogy fentebb írtam, a hunok-ősmagyarok egyik erőssége a felderítés volt. Biztos vagyok benne, hogy itt is, működnie kellett ama kiváló felderítő egység. Így, Atilla tudomására kellett, hogy jusson, hogy délről két gyalogos hadsereg közeledik, és még nem egyesületek. Ha egyesülnek, akkor sokkal nehezebb és keményebb harc bontakozhat ki, mint ha külön-külön végezne velük. A gyors töményekkel pedig ez könnyen teljesíthető lett volna. De menjünk tovább, mert kesergéssel most már nem oldunk meg semmit! Aurelianum vitézül védte magát és szerencsétlenségükre pont akkor adták meg magukat, amikor a római előőrsök megérkeztek a város falai alá.

Atilla, itt nem vehette fel a harcot a légiókkal mer nem volt hely a tumenek támadására, és ezért visszavonult Catalaunum vagy más néven Campus Mauriacus, vagy magyarosítva Mauriacus mezőre. Ez a terület egy régi római táborhely volt, hatalmas egybefüggő lapos hely, mely ideális volt a hun tumenek támadására. A visszavonuló hunokat, utóvédként Ardarich gepida király fedezte, de a sali-frank király Meroveus megtámadta. Kemény csata bontakozott ki, melyet Atilla személyes vezetésével a hunok vetettek véget. A harcolók között Atilla felfedezett egy gyönyörű harcos nőt, aki apja mellet harcolt nagyon vitézen és ez megtetszett a hunok nagyfejedelmének. Parancsot adott, hogy hozzák ki a leányt a harcból sértetlenül, ő pedig egyetlen nyíllövéssel megölte a burgundok királyát. Ez a lány volt a burgund király lánya, Ildekó (Ildikó) vagy másképpen Krimhilda, akit Atilla nőül akart venni, és a nászéjszakán gyilkosság áldozata lesz! De erről még majd későbben beszélünk.

hun13

És elérkeztünk a catalaunumi csata színhelyére. Megérkeztek a rómaiak is és azonnal csatarendbe álltak, úgyszintén Atilla nagykirály is rendezte hadsorait. Amikor olvastam a Jordanes által leírt hadrendet, valami nem volt rendjén, ezért készítettem a harcoló felekről egy „hadrend” térképet. Ezt láthatja most a Tisztelt Nagyérdemű. És ha megengedik, felteszem a kérdést, annak a ténynek a tudatában, hogy mi volt a hunok harci taktikája? Mi volt az a bűvös és lehengerlő hun taktika, amit még ős-magyarjaink is alkalmaztak, és az ázsiai sztyeppéktől Catalaunumig sikeresen használtak a hunok. Fentebb erről már írtam, idegen történészek írták le a hunok harci taktikáját. Ismételjük meg, hogy frissen álljon most itt a szemünk előtt és az emlékezetünkben:

Ennek gyakorlati formája az ellenség gyors megelőzése, ami csak gyorsjárású lovakkal volt lehetséges. Ha az ellenfélnek sikerült ellentámadásba lendülnie, akkor cselhez folyamodtak, vagyis kitértek, visszavonultak és oldaltámadással valamint hátbatámadással ütöttek rajta az ellenségen.” (Szilvásy Gyula: A magyar és a testvérnépek őstörténete, 122.o.) De más krónikákban is ezt a taktikát találjuk meg. A másik ismert hun taktika az volt, hogy a szövetségbe betagolódott – önként vagy erőszakkal- népeket, törzseket a hunok az első vonalba tették, hogy kíméljék a saját harcos állomány életét, és mivel még nem lehetett megbízni bennük, hiszen nem önként és dalolva egyesültek a hunokkal, közrefogták őket hogy eszükbe se jusson az árulás, mert akkor oldalba támadhatták volna a hun tumeneket, volt rá példa!

Bölcs Leó a „Taktika” c. tanulmányában is pont ezeket a tényeket írta le, természetesen az ős-magyarokra levetítve, de mint tudjuk, a szkíta, szittya, avar, hun, magyar harcmodor teljesen egyforma volt. És most látnak, Önök egy térképet melynek közepén beszorítva vannak a hun és ogur tumenek, jobb oldalon Ardarich király gepidái és Valamir osztrogót király és baloldalon azok a népek, akiket nem olyan régen hajtottak uralmuk alá a hunok. És kérem a Tisztelt Nagyérdeműt csakis józan paraszti ésszel gondolja át a fentebb leírt hun taktikát és azt, hogy ilyen harci felállásban ezt végre lehet e hajtani?! Ugye, hogy nem lehet! Miért nem?

A hunok előtt egyetlen egy csatlósnép sincs, akik felfognák az első csapást. Baloldalon ott vannak a csatlakozott törzsek teljesen szabadon. Mi lenne ha Aetius, gyors ígérettel mindenféle jogokat adna nekik és szabadságot, ők meggondolnák magukat és nekirontanának a hunok balszárnyának? A jobb oldalon teljesen rendben van a dolog, mert Ardarich és Valamir hűséges, teljesen megbízható csatlósaik a hunoknak. És mit tudnak tenni a középen bezárt hun és ogur tumenek? Az ősi taktikát-, ami fényes győzelmek sorozatát hozta- nem tudják alkalmazni. Egyedüli egy út van, az ellenség hadsorait áttörni, így kétfelé szakadna az ellenséges sereg, és azt már könnyebb legyőzni. De mi van a hun taktikával? A nekirontást meg lehet oldani. A jobbra, balra való kitérést, hogy íjaikkal kilövő helyzetbe kerüljenek, képtelenség végrehajtani. Jobbról, balról való bekerítést szintén lehetetlen végrehajtani, hiszen pont a csatlós népek akadályozzák meg őket ebben. És a hunok, nem alkalmazhatták a hátba támadást a tartalékok révén a súlypontáthelyezést –amikor valamelyik hadtestük szorult helyzetbe kerül- ők gyors lovaikkal elseprik a fölényt megszerző ellenfelet, és visszatérnek eredeti bázispontjukra, hogy ha kell, ismét bevethetőek lehessenek. Ezen a térképen még a tartalék sincs feltüntetve. Egy mondatban összefoglalva, ami erőssége a hun és ogur lovas tumeneknek, hogy lovaikkal szinte megfoghatatlanok – mint tudjuk az ellenfél csupa gyalogosból áll – ott bukkanhatnak fel ahol az ellenség nem is várja, támadhatnak, visszavonulhatnak, bármit csinálhatnának, a harctéren a gyalogosok még megközelíteni sem tudnák, pont ezt a harcmodort nem lennének képesek alkalmazni.

hun9

És mit mond erről Jordanes:198./81.”…Az ellenkező oldalon a hunok rendezték hadrendjeiket, úgy, hogy középen helyezkedett el Atilla, legbátrabb katonáival. A király ezen elrendezéssel leginkább arra figyelt, hogy népének színe-java között a fenyegető veszélyből ki tudjon menekülni.” Önök szerint, ha úgy érzem, hogy vesztésre állok, akkor a csatarend kellős közepére állok ahonnan nincs menekvés, vagy valamelyik szélre állok, ahonnan gyors lovakkal el tudok menekülni? Ezt tette Aetius is! Légióit és önmagát is a szélen helyezte el. A döntést Önökre bízom!

Nos, én nem hittem el azt, hogy Atilla ilyen stratégiát választott volna, mert tisztán látszik ebből a felállásból, hogy vesztésre vannak ítélve. És akkor, megdöbbentem! Felrémlett bennem ennek a hazug Jordanesnek az összes mesterkedése. Mi van, ha ezt az egészet csak kitalálta és ő készítette el a haditervet, természetesen úgy, hogy tisztán látszódjon az, hogy ebben a helyzetben a hunok csak veszíthetnek! Ki fogja ellenőrizni az igazságot? Senki! És valóban, szinte minden nyugati és magyar történetíró az ő leírását vette alapul. Majd meglátják később, nem is tévedtem nagyot! És akkor újabb felismerés villant fel bennem. Hát persze, ez a senkiházi, hazug, jellemtelen alak, „katona” volt, tehát volt valami fogalma a harcászathoz. De mivel nem ismerte a hunokat, még csak nem is látta őket, harcászatukról semmi tudomása nem volt, olyan taktikát írt le, mint ahogy ők az akkori európai népek harcoltak egymással Ez pedig az volt, hogy tisztességesen kiálltak egymással szemben és ember ember ellen, csoport csoport ellen, tömeg tömeg ellen harcoltak egymással.

Ezt nevezik „statikai” harcmodornak, amikor egy egy harcos harcol egymással. Amikor valamelyik győz, tovább megy a harctéren és keres magának egy másik ellenfelet. Nos, ebből az ő általa leírt térképből ez látszik!

Ilyen harcmodort a hunok az Ázsiai-sztyeppéktől Catalaunumig nem használtak.

An overview of historical events, summarised 'in a nutshell': Attila the Hun

És most röviden leírnám a csatát, valamint a Getica c. könyvből melyet Jordanes írt, szó szerint fogok idézni, hogy milyen butaságot, hozzá nem értést mutat ez az ember.

A csata délután háromkor kezdődött, a hunok támadásával. Az ütközet egészen sötétedésig tartott, Atilla középen majdnem áttörte a frontvonalat, de vissza kellet térnie a szekértáborhoz, mert hátul félt az összezárástól! Hát ezt magyaráztam én is! Ha nem tudnak áttörni, semerre sincs menekülési útvonal. De hogyan tudott mégis visszatérni?

A jobb oldal meglepően jól tartotta magát a római légiókkal szemben, de a baloldalon a vizigót- osztrogót testvérharcban a vizigót király Theodorich elesik, ekkor a leírások szerint a vizigótok megvadulnak és egészen a hun szekértáborig törnek előre. Nos, igen Tisztelt Nagyérdemű, olyan csatát, ezret is olvastam melyben, ha levágták a vezért, csapata vagy megfutamodott, vagy megadta magát. Olyat, egyet sem olvastam, hogy vezérük elvesztése után szárnyakat kaptak volna, mint a vizigótok. De lássunk egy másik véleményt ugyanerről a csatáról A Magyarok Története –Tárih-i Üngürüsz – Madzsar Tárihi szemével:

”Miközben a Firenk (frank) sereg szemben állt Atilusszal, Firandzsijja (Franciaország) királya azt mondta, hogy tőrbe kellene Atilusz királyt ejteni, de mivel a király minden tekintetben óvatos volt, látta, hogy nem talál rá módot. Megértette…különféle cselt szőtt és ezt mondta Atilusz királynak:

„Hatalmas király! Adjon nekem engedélyt, hogy a parancsom alatti katonasággal felkerekedjek és az ellenség hátába támadjak, úgy, hogy legyen Önnek erről tudomása (szolgáljon bizonyítékul), hogy az Ön szolgája (azaz én) őszinteségével milyen módon dolgozik az Ön útján.” Ezzel a cselvetéssel Firandzsijja tartományának neves és előkelő bégjei közül sok személyt és nagyon sok más országbeli béget maga alá rendelve, együttesen megszöktek és a Firenk sereghez mentek s hozzájuk csatlakoztak. Atilusz királlyal szembeszállva harcba bocsátkoztak. Atilusz király azonban emiatt nem szomorkodott, mert bátor ember volt s oly rettenthetetlenül harcolt, amilyent még szem nem látott.

A krónikás szavai szerint, ahogy beszélik, három nap, három éjjel tartott a harc és öldöklés, végülis Atilusz király alkalmat talált (a győzelemre). A Firenk és a Rim sereget kardélre hányta és a két oldalon száznyolcvanezer katona esett el.

Tehát vannak krónikások akik ugyanazt a csatát egészen másképpen látták, és nem lehet mondani róluk, hogy elfogultak. De lássunk még egy krónikást Kézai Simon, Magyarok krónikájából:

„Ethele királyt Aëtius nevezetű római patricius tiz nyugoti királylyal hirtelen megtámadta. S Ethele midőn rögtön támadást akartak intézni ellene, követei által fegyverszünetet kére tőlök, hogy népének nagy részével, melly távol volt, csatlakozzék: de azok nem állván rá, a két sereg közt Belvider mezején reggeltől éjjelig folyt a csata. Vala pedig a két sereg közt egy patak, olly kicsinyke, hogy ha valaki egy hajszálat vetett volna belé, a viz csendes folyása alig birta volna alább vinni; ez a csata beálltával állatok és emberek vérével olly séddé nőtt, hogy kocsist szekerestől s fegyvereseket sodrott el, és a seregben e séd által igen nagy pusztulás lőn. Ez a csata tehát, melly a húnok és nyugoti királyok közt az említett helyen történt, a mint a régiek beszélik, nagyobb volt a világ valamennyi csatájánál, mellyet egy helyen és egy napon vívtak. Melly ütközetben a góthok királya Aldarikh nyomorúltan elesik; kinek halálát a mint a többi királyok megtudják, futásnak erednek. E naptól fogva emelkedett osztán fel a húnok és Ethele király lelke, s félelem szállotta meg a föld kerekségét, és ennek hallatára több ország adófizetéssel szolgált nekiek.”

Kézai Simon is úgy látja a catalaunumi csatát mint én. Ha a vezér elesik, és a sereg ezt látja akkor megfutamodnak. Minden csatában így van, miért lett volna a catalunumi csatában másképpen?

Tehát a vizigótok eljutottak a hunok szekértáboráig, és itt halljuk a nagy ívű, de hazug Jordanes leírását:211/83…Thorismud, Theodoridus király fia pedig, aki Aetiusszal a halmot előre elfoglalva az ellenséget elzavarta a magasabb helyről, abban a hitben, hogy a saját seregéhez ér, a vak éjszakában gyanútlanul az ellenség szekereihez rohant…” Ez igen. A vizigótok a sötét éjszakában azt sem tudták, hogy hol vannak, egyszer csak a hunok szekértáboránál találták magukat. Úgy látszik a hunok addig elmentek egy kávéra, mert az útjukba a szekértábor felé, nem szállott szembe senki velük! Ki hiszi ezt el?

De lássuk mi történt ezután:212/83…Aetius is hasonlóan eltévedt az éjszaka zűrzavarában. Miközben az ellenség között bolyongott, aggódva kutatta, hogy nem érte-e valami szerencsétlenség a gótokat, végül megérkezve a szövetséges táborhoz, az éj hátralevő részét a pajzsok védelmében töltötte…” Tehát megtudtuk, hogy nem csak a vizigótok, de a rómaiak vezére Aetius is eltévedt az éjszakában, és azt sem tudták, hogy csapataik mit csinálnak. És Jordanes szerint ez a győztes csapat! Elhiszik Önök ezt az óriási badarságot? Mert én nem! A nyertes csapat vezére „állandó” kapcsolatba kell, legyen a csapataival, hogy a helyes támadási irányt mutassa, korrigálja a csapatok mozgását, ő maga pedig egy biztos helyről testőrségének gyűrűjében figyeli a csatát. Ezzel szemben a vizigót király, bár ő szerencsére csapata körében „véletlenül” felrohant a sötét éjszakában a hunok táboráig –ezek szerint azt sem tudta merre van az „arra”-, de egy még nagyobb képtelenség: a rómaiak vezére egész éjszaka a harcmezőn kódorog egyedül- hol van a testőrsége, levágták, akkor őt miért hagyták meg?- és csak reggelre találja meg a vizigótokat! Hát ennyi badarságot egy helyen régóta olvastam. De menjünk tovább, mert lesz ettől még nagyobb cifraság is.

Tehát fel kell a nap és a vizigótok és a rómaiak ott állnak a hunok szekértábora előtt. Mit mond erre Jordanes:212/84”…Azután ahogy felkelt a nap, és meglátták az elesettekkel borított síkságot, valamint azt, hogy a hunok nem mernek támadni úgy gondolták, hogy győztek. Ugyanakkor tudták azt is, hogy a csatából Atilla csak nagy vereség esetén menekül, mivel mégsem tette, sőt még csüggedtséget sem mutatott, hanem ellenkezőleg fegyvereivel csörgött, harsonákkal zajt adott, és támadással fenyegetőzött, miként a vadászgerelyekkel üldözött oroszlán, amely járkál barlangja bejáratánál, támadni nem mer, de a környéket rettegésben tartó ordítását sem hagyja abba. Így nyugtalanította legyőzőit a bezárt igen harcias király.”

Tájékoztatom Önöket, hogy a római és vizigót sereg csak gyalogosokból állott, a hunok seregének pedig nagyobb részből a világ legjobb lovas harcosai voltak abban az időben. Ezek a harcosok elbújtak a szekértáborba, holott, ha fél órát arrébb nyargalnak, a gyalogos sereg talán másnap utoléri őket, és megkérik szépen, hogy ne nyargalásszanak össze vissza, hanem tessék megállni, és tessék harcolni!

De a képtelenségek magasiskolája csak most következik! Halljuk a nagy hazug mesemondót, Jordanest:213/84”…A gótok és rómaiak összegyűltek tehát, és mérlegelték, hogy mit csináljanak a legyőzött Atillával. Azt találták jónak, hogy körülzárással fárasztják ki, mert szűkében volt élelemnek, ugyanakkor íjászai, akik a tábor kerítésén belül voltak elhelyezkedve, gyakori lövéseikkel megakadályozták a közelítést. Azt mondják továbbá, hogy az előbb említett király még ebben a reménytelen helyzetben is a legvégsőkig bátornak mutatkozott, nyeregből máglyát épített, készen arra, hogy a lángok közé vesse magát, ha az ellenfelei betörnek, nehogy bárkinek is örömet szerezzen az ő meggyilkolása, vagy nehogy az ellenség hatalmába jusson annyi nép ura.” Ahhoz képest, hogy ki akarták éheztetni a hunokat, ők még három napig maradtak helyben –lehet, hogy a vizigótok hoztak nekik ebédet minden nap, csodák még vannak!- és eltemették halottaikat. De a táborhoz sem tudtak még csak közelíteni sem, mert ezek a fránya legyőzött hunok még igen keményen lődöznek rájuk.

Lássuk tovább ezt a hihetetlen „mesét”: 216/84….A gótok tehát megadták Theodoritusnak a végtisztességet, fegyvercsörgés közepette vitték a királyi fenséget, s az igen bátor Thorismud, ahogy az a fiúhoz illik, kísérte atyja dicsőséges holttestét végső útjára. Miután ezt elvégezte, az árvaság fájdalmától gyötörve, s a bátorság lendületétől vezérelve, amiben bővelkedett; azon igyekezett, hogy megbosszulja apja halálát a hunok maradékán. Aetius patriciusszal, aki idősebb és okosságban érettebb volt, tanácskozta meg, hogy mit kell tennie. Nos, Tisztelt Nagyérdemű, gondolják el, hogy édesapjukat ez a barbár ellenség megölte, ott van Önök előtt védtelenül és agyontaposva, már csak egy kard legyintés kell és megbosszulhatta volna szülője meggyilkolását! Erre mit tesz a vitéz és bosszúra éhes Thorismud, elbaktat és megtárgyalja Aetiussal a dolgok állását! Nem életszerű, nem reális, nem törvényszerű ennek a vitéz vizigót fiúnak a cselekedete! Én, biztos, hogy lerohantam volna a hunokat és százból száz hadvezér –ha még nem is ölték meg az apját a harcmezőn- már csak azért is, hogy több gond az ellenséggel ne legyen, megadom a végső döfést ennek a dölyfös, gyilkos hun seregnek!!! Önök, hogy tettek volna a helyében, józan paraszti ésszel?

De folytatnám ezt a badarsággal teli irományt 216/84”…Az azonban attól félt, hogy a hunok megölése után a gótok a Római Birodalmat fogják zaklatni, ezért arra igyekezett rábeszélni őt, hogy térjen vissza saját lakóhelyére, és azt a királyságot, amit apja hátrahagyott, ragadja magához, nehogy testvérei, miután megszerezték az atyai kincseket, a vizigótok királyságába bevonuljanak, és ezentúl ott keményen, sőt ami rosszabb szerencsétlenül harcoljon az övéi ellen. Ezt a választ nem kétértelműen, ahogy adták, hanem a saját javára fogta fel, s miután felhagyott a hunokkal, visszament Galliába.” Remélem ez a nagy római vezér Aetius járt iskolába. Mert ott, el kellett volna, mondják neki, hogy ha két rosszból elvesznek egyet, akkor már csak egy rossz marad. Ha tehát ez a vitéz vizigót, nem rohanja le az ellenséget, és így az ellenség is megmarad potenciális haderőnek a Római Birodalom kárára, akkor nem egy ellenség fogja tovább támadni a Birodalmat, hanem kettő! Hű ha, de badarságot sugalltam a gótoknak, vagy talán mégis jobb lett volna, ha a vizigótok lerendezik a hunokat így már csak egy ellenség marad, azzal könnyebb lesz harcolni, mint kettővel! Hát, Aetius mester ezt igen elszúrtad. De ez a vizigót sem lehetett a világ tudora ebben az esetben, mert ha ott lecsapja a hunokat már „csak” a rómaiak maradtak volna ellenségnek, most meg továbbra is két ellenséggel kell küszködnie. Na, hát ezt jól megcsináltuk! Vagy még sem „csináltuk” meg! Mert ennyi badarság csak úgy lehetséges, hogy ezt Jordanes csak kitalálta, és így ahogy ő leírta nem történhetett meg! És a megengedi, Tisztelt Nagyérdemű rátenném a koronát erre a buta és sötét lírásra, engedjék meg, hogy még egy kis részlettel még nagyobb örömet csaljak az arcukra.

219/85”…Atilla miután megbizonyosodott a vizigótok elvonulásáról, s észrevette azt, amit gyakran kívánt, hogy az az ellenséges sereg részekre bomlott, már biztonságban érezvén magát, mozgósításba kezdett a rómaiak váratlan megtámadására. Első ostromával Aquileia városát zárta körül, ami Venetiate fővárosa, s az Atriaticus öböl csücskén, mint valami nyelven fekszik. Városfalát keletről a Piccis hegyből eredő Natissa folyja körül…(utána Atilla el is foglalja a várost. a szerkesztő) Hát én előre megmondtam, hogy egy hun sereg, aki fegyverek zörgésével el tud zavarni egy győző sereget, azzal még nagy bajok lesznek. Ha elgondolja a Tisztelt Nagyérdemű, hogy a tönkrevert hun sereg, harmadnapon „mozgolódni” kezd, és megtámadja a Római Birodalom egyik nagy városát, azt vagy nem győzték le, vagy aki ezt leírta egy nagy hazug, és beteg ember volt! De még nagyobb hazug és beteg ember az, aki ezeket a badarságokat újra leírta és az utókor számára megtartotta!

Total War: Attila HD Wallpaper | Background Image | 1920x1080 | ID:557144 -  Wallpaper Abyss

És most folytassuk – ennyi mese és hazugság után – az igazi tényekkel, és bizonyítékokkal, hogy mi is történhetett a catalaunumi csata idején.

Csak Jordanes írja meg, hogy a következő évben a legyőzött, tönkrevert hunok újra megtámadják Galliát és egészen Rómáig nyomulnak előre, de nem foglalják el és nem rombolják le, mint a vizigótok és a vandálok.

Erről, Kiss Magdolna a Getica többszörös műfordítója, a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének professzora a következőket mondja: Jordanes az egyetlen ókori szerző, aki egy újabb galliai hun támadásról tudósít. Ez azonban tévedésnek tűnik. Atilla a közelebb lévő, és jelenleg veszélyesebb keleti császár ellen készülődött. Sem a diplomáciai helyzet nem engedte meg, sem a serege nem volt olyan állapotban, hogy újból Galliába hadakozzon, esetleges kétfrontos háborút kockáztasson meg. A nyugati gót Thorismud király folytatott ebben az időben (451-453) az Orleansnál élő alánok, illetve Arles városa ellen hadjáratot, hogy birodalmának határait kiterjessze. Vö.: ASCHBACH 1827. 75-76.; WIRTH 1999.111.

És ezt támasztja alá a következő hiteles dokumentumok sorozata is:

„ Catalaunum létezésére, egy ottani csata lefolyására semmiféle hiteles történelmi adat nincs. A nyugat történetírás ezt egyszerűen kitalálta és bizonyítékként említi:– a Gesta Trevisorum-ot (Trieri Krónika), mely szerint Atilla elfoglalta Triert….és a hunok lerombolták Eucherius templomát-állítólag 450-ben. De lehet, hogy előbb is és minden valószínűség szerint a templomot nem a keresztény hunok, hanem a pogány gótok rombolták le, de a nyugati írók – természetesen – Atillára és hunjaira fogják. Másik „bizonyíték” az, hogy a catalaunumi mező (igazi nevén Locus Mauriacus) közelében találtak valami „hun” leletet (egy hun üst darabját,- szerkesztő). Tehát kiástak a földből „egyetlenegy” valamit, amit –állítólag a hunok hagytak ott. Jordanes szerint 165.000 hun harcost temettek el itt és utánuk csak „egyetlenegy” emlék maradt a földben, pedig feltúrták az egész vidéket. (Forrásadatként jelölöm: Takáts Z.: Catalaunische Hunnenfund und seine Ostasiatischen Verbindung, Acta Orientalia Hungarica 5. (1955. 143-173. old)

Az előzőekben is ezt írta le Kiss Magdolna ”…A nyugati gót Thorismund király folytatott ebben az időben (451-453) Az Orleánsnál élő alánok, illetve Arles városa ellen hadjáratott, hogy birodalmának határait kiterjessze” és közli a forrást is! Tehát ezt a vandál cselekedetet is Atilla nyakába akarják varrni, a vizigót borzalmakat, amint később további borzalmakkal fogom kibővíteni!

Folytatom a tények közlését és bizonyítását:

A csata időpontját is meghatározzák a nyugati történészek (persze legalább 100 év elmúltával) és azt 451. év júliusának első hetére teszik –hivatkozva Leo pápa (440-461) leveleire, amit Marciannak, Anatoliusnak és Kios püspökéhez intézett, melyben megindokolja, hogy: „miért nem tudta jóváhagyni a Chalcedoni Konzílium által küldött fegyelmi kánont”… de ebben egy szó sincs a hunokról. Milyen alapon veszik ezt bizonyítéknak még korunk írói is, mint az említett Maenchen-Helfen (134.oldalon.)…?

„ De éppen ennek a Chalcedoni Konzíliumnak az Aktái bizonyítják, hogy 451-ben a hunok nem voltak Galliában, hanem – a keletrómai új császár – Marcianus-szerződése be nem tartása miatt, ismét Illyricumba és Thrákiába törnek. Ugyanis 450. július 2-án meghalt II. Theodosius és helyében Marcianus foglalta el, akinek az a szándéka, hogy megszünteti a magas „hun-adó” fizetését. (emlékeznek rá, ő volt az a tábornok császár, aki Atillának azt üzente….barátainak aranyat, ellenségeinek vasat add (kardot,-szerkesztő). Így Marcianus – keletrómai császár- kéri a 451. év augusztusában-Niceában összeült zsinat püspökeit, hogy imádkozzanak a hunok feletti győzelemért. Ha pedig a hunok és Atilla 451-ben a keletrómai császár ellen hadakoztak, akkor ugyanebben az évben nem történhetett a sokat emlegetett „catalaunumi” csata”.

Ugye Tisztelt Nagyérdemű, most már kezd világosodni az alagút! Nem értettük Atilla nagykirály cselekedeteit, de most már egyre érthetőbbé válik az érthetetlen, hogy azok a dolgok, amiket Atilla nyakába varrtak a nyugati krónikások „egyszerűen nem történtek meg”. De folytatom a bizonyítási eljárást:

De éppen a hun-ellenes Maenchen-Helfen mondja: „egy új lökést adok a Locus Mariacus közelében lévő csatatér kutatásában, mely eddig a helyi történészeknek és a nyugalomba vonult ezredeseknek a kedvenc hobbyja volt”…és egymás után sorolja fel az egymásnak ellentmondó adatokat erre vonatkozóan, de mégis erőlteti azt a hiedelmet, hogy ez a csata valamikor létezhetett és megtörténhetett. De a sok egymásnak ellentmondó adat megsemmisíti ezt az erőlködést és világossá lesz a tény, hogy a catalaunumi csata egyáltalán nem létezett, hanem minden a hun-ellenes utókor meséje. Az az érzésem, hogy ezek az urak, szórakoznak Eleink becsületével, hiszen még nem történt meg, hogy ezek a nyugati történetírók, lélekszakadva rohantak volna Magyarországra és a bizonyítékokat felmutatva bocsánatot kértek volna a magyaroktól, Eleinket ért becstelen híresztelésekért. Amíg ez nem történik meg, kérem a Tisztelet Nagyérdeműt, hogy ezt az írást sokszorosítsa és juttassa el minden felé Magyarországon és külföldön is, mert a Magyar népet és annak Őseit jogtalan és becstelen nyugati krónikások befeketítették!

Folytatom a bizonyítást:

„Már említettem, hogy a régészek feltúrták a Locus Mariacus-nak nevezett mező minden négyzetcentiméterét, ahol – állítólag – a catalaunumi csata volt: de egyetlen csontvázat, egyetlen fegyverdarabot, vagy egyéb harci, vagy bármi tárgyat nem találtak. Különösen sok csontváznak kellene ott lenni, hiszen Jordanes az állítja, hogy 165.000 harcos maradt a csatatéren s talán mondhatjuk azt is hozzá, hogy a harcosok felének a lova is elesett. 165.000 embercsontváz és legalább 80.000 ló csontváz maradt a csatatéren, de a régészek egyetlen egyet sem találtak. Tehát valami hiba máris van itt és jogosan mondhatjuk azt, hogy itt csata nem lehetett, mert bizonyítéka maradványaiban nincs.”

Nem is merem megkérdezni a Tisztelt Nagyérdeműtől, hogy létezik é, hogy 165.000 emberi csontváz, 80.000 ló csontváz, töméntelen fegyver csak úgy eltűnik a földben, amikor 15.000 éves csontvázakat ásnak ki a régészek. Pedig el kellett temetniük, Jordanes is említi, mert mint tudjuk forró nyárközép volt a csata idején, és bizony a drága hun tetemek igen gyorsan oszlásnak indulnak, azokat nem lehet ilyen körülmények között hurcolászni. De a hunoknál az volt az ősi szokás, hogy a meghalt harcosokat el kell temetni, fegyverestül, lovastól, hogy a lelkeik megnyugodjanak. Gyönyörű ősi szokás!

És lássuk tovább a bizonyítékokat:

„…A történelmi eseményeket csak és kizárólag nyugati történészek értékelték ki. Ezek mind Jordanes írására alapozzák mondanivalójukat és a hunokat az emberiség „utolsó” népségének tartják –sajnos még ma is. Ebben az álláspontjukban is a zsidó-gót származású itáliai püspök –Jordanes – befolyásolja őket, akik szerint a hunokat „ az Isten lebukott angyalaitól eredeztetik, akik e fajtában megtestesült tisztátalan lelkek…..És még hozzáteszi, hogy a „keresztények egyik legendája alapján” tudja és hiszi ezt.”

Nos, eljött az idő Tisztelt Nagyérdemű, hogy felsoroljunk pár keresztényi erényre valló példát, a vizigótok és rómaiak körében. Példákat Jordanes Getica c. könyvéből is másolok.

Felsorolnék néhány testvérgyilkosságot, mint bebizonyítottam, Atilla nem ölte meg a testvérét Budát (Bléda). Lássuk mit tettek a „kereszténynek” nevezett embertársaink:

A bibliai Káin megöli testvérét Ábelt. Romulus megöli testvérét Rémust a hatalomért és megalapítja a hét dombon Rómát. Thorismudot testvérei Theodorich és Frigdaric meggyilkolják….és sorolhatnám a gyilkosságokat a hatalomért, de nem teszem, mert borzalmas az amit leírok, még én sem bírom elviselni ezeket a borzalmakat.

De még egy esetet szeretnék megismertetni a Tisztelt Nagyérdeművel:

A Nyugatrómai Birodalom ellen létrehozott vandál-nyugati gót (vizigót) szövetséget pecsételte meg Hunerich és a gót királylány házassága 429-ben. Vö. WOLFRAM 1990. 180., 181. Közben Geiserich ellen, 442-ben nemesi felkelés tört ki, amelybe a vizigót királylány is belekeveredett, vagy legalábbis gyanúba került – most csak az erősebb idegzetű emberek olvassák el ezt a pár szót- a lányt megcsonkítatta (orrát, fülét, kezeit, melleit levágták), és visszaküldte apjához, Galliába. Vö.:ASCHBACH 1827. 71-72.;CLAUDE 1970. 29; SCMIDT 1970. 76.; WOLFRAM 1990. 182.

Nem tudok arról, hogy Atillához férjhez ment királylányok, vagy Atilla udvarába került egyetlen kezest is valamilyen bántódás, büntetés érte volna! Igen, én is azt gondolom, amit Önök. Minden mocskot, minden gyilkosságot, minden förtelmet, amit ezek az európai népek elkövettek egymás között, azt mind Atillára akarták ráhúzni!

És folytatom a bizonyítási folyamatokat:

„De ennek tudatában most már érthető a nyugati íróknak a hunok felé megnyilatkozó állandó ellenszenve, hiszen az ő hitük szerint „keresztyéni kötelességüket teljesítik akkor, amidőn a tisztátalan lelkekkel megtestesült hunokról csak a legrosszabbat feltételezik és természetesen ennek következtében a legrosszabbakat írják. ….Sehogy sem akarják beismerni, hogy felsorolt adatok kronológiailag ütik egymást. Ugyanis: Jordanes a catalaunumi csata időpontját a Kr.e. 451. esztendő nyarára teszi – Galliában – tehát a mai Franciaország területén és az említett Maenchen-Helfen könyve a 131. oldalon a következőket írja:” A chalcedoni zsinat jegyzőkönyvei valami fényt vetnek a hunok balkáni betörésére a 451. évben. Marcianus keletrómai császár zsinatot hívott össze Niceába, 451. szeptember elsejére. Minden reménye megvolt, hogy erre az időre ott legyen, hacsak valami sürgős államügy nem tartja vissza a csatatéren. Hamarosan szembe találta magát a dunai határon lévő zavarral (ez a zavar a hun betörés volt), Ez éppen nyár folyamán történt. Augusztusban kéri a Niceában összegyűlő püspököket, hogy imádkozzanak az ellenségen való győzelméért. Ő tehát Thrákiában volt, de csata dúlt egész Illyricumban. Mivel sem a Moesiai, sem a Dacia ripensisi püspök nem vett részt a zsinaton, mely végül is Chalcedonban ült össze – feltehető, hogy megint a hunok özönlötték el a két szerencsétlen provinciát. Tehát, összegezve és röviden, Atilla nem lehetett Galliában 451-ben amikor Thrákiát és Illyricumot támadta!

A bizonyítékok folytatódnak:

A fogalmazásból érezhető, hogy a történész semmiképpen sem akarja kimondani azt az igazságot, hogy Atilla hunjaival a Keletrómai Birodalomra tört, de azt kétségtelenül megállapítja, hogy mindez a 451. esztendő nyarán történt. … Ha Atilla akkora sereggel, mint amit Jordanes és társai leírnak, Észak-Franciaországba ment, otthon Hunniában alig maradhatott katona és harcos a Duna-Tisza közén. Ha Marcianus császár olyan vitéz volt és megtagadta a hun-adó fizetését és háborúba indult Atilla ellen, miért nem használta ki a kedvező alkalmat a Hun Birodalom központjának megszállására akkor, amidőn Atilla csatát vesztett catalaunumnál, és mint írják, iszonyú nagy veszteséggel igyekezett haza összetört és leromlott seregével…?

Csak egy a felelet erre. Nem volt ilyen kedvező alkalom, mert Atilla nem ment seregével sem Galliába, sem Frank-honba. De miért is támadott volna a Frankok ellen, amikor azok a hunok rokonai. … Csak fel kell lapozni a Frank királyok Gestája c. könyvet, melyet a Kr. u. VIII. szd-ban írtak. Ez a hiteles történelmi adat ugyanis azonosítja Szikambriát Atilla azon városával, amelyet Budá-nak neveztek. Ugyanezt mondja A frankok történetének könyve is, melyet csaknem ugyanebben az időben írtak, Kr.u. 727-ben. De tulajdonképpen a középkorban kerültek nyilvánosságra ezek a hagyományok. Így Jean Lamaire (Kr.u. 1512) megírta nagy művét: Gaul (Gallia) ismertetése és a Trójai különlegességek címen. Ebben a következőket mondja: a hunok vagy magyarok szintén a trójaiak leszármazottai, testvérei a frankoknak, éppen úgy, mint a törökök. Azonban, míg a törökök pogányok, a hun-magyarok keresztyének. A hun-magyar-török azonosítás onnan jön és azért van, mert „Atilla annak a török clannak (törzsnek) a leszármazottja, amelyik a Turkus-tól ered és a trójai Troillus fia”.

Atilla idejében ez a frank-hun rokonság még ismertebb volt és minden bizonnyal ez az oka annak, hogy a hun seregek sohasem törtek be Frank-honba.

Fogadjuk el tehát azt a valóságot, hogy Atilla nem vezette seregét Galliába, mert egész életében csak a Keletrómai birodalmakkal volt elfoglalva. Ezek adófizetői voltak, de védte is és élelmezte is őket. Atilla uralkodása alatt a gótok messzire elkerülték a római területeket, de Atilla halála után még Rómát is elpusztították…

„…A hiteles történelmi adatok szerint Atilla 451-ben Marciant Keletrómai császárt fegyverrel kényszeríti a szerződés betartására, melyben benne foglaltatik a Duna-hajózás monopóliuma, a manicheizmusnak, vagy egyesek által nesztoriánizmusnak nevezett keresztyén Jézus-hit szabad gyakorlata és az évi adó megfizetése. Ezt Atilla elérte megint a 451. év nyarán a Balkánra, vagyis a Keletrómai Birodalomba vezetett hadjáratával. Tudjuk jól, hogy Marcián császár nem tudott megjelenni a 451. szeptember 1-re meghirdetett zsinaton, … mert a háborúval volt elfoglalva. Priszkosz rhetor útja Atillához csak ezután, tehát 452-ben volt, miután Atilla már visszatért Róma alól.

„…A (római) birodalom hadereje túlnyomó részben az ún. barbár zsoldosokból állt. A hunok, alánok, gótok, frankok, gallok, sarmaták, dákok és Konstantin császár uralkodásáig (324-361) a keresztyének is, akik nem voltak hajlandók tisztelni a rómaiak isteneit. Nos ezeket a barbárokat Atilla egy nagy szövetségben egyesítette. A szövetség célja egyetlenegy volt: a rabszolgatartó és népeket leigázó Római Birodalom összeroppantása és a „barbár” népek ország alapítása.

Aetius tehát azért nem bírt sereggel Atilla ellen menni, mert 451 nyarán – amíg Atilla a keletrómaiakkal harcolt (a szerk.) – Galliában az egyesült gót- gall-frank seregek úgy szétverték a légióit, hogy ezek véglegesen letűntek a történelem színpadáról. Aetius nagy vereségét főleg az idézte elő, hogy a légióiban zsoldosként harcoló „barbárok” mind átálltak a saját népükhöz – cserbenhagyva zsoldadójukat. Tudták, hogy saját népük ellen nem harcolhatnak!

hun12

A Római Birodalom megdöntésének egyik fejezete zárult itt le, amit a hun-gót szövetség gót része hajtott végre. Itáliának Atilla által való megszállása pedig az a fejezet volt, amit a hunoknak kellett elvégezni. Nem is történt volna semmi baj, ha Atilla is olyan lelkivilággal rendelkezett volna, mint a többi „barbárnak” nevezett szövetséges uralkodók és törzsfőnökök. Azzal a tettével azonban, hogy megkegyelmezett Rómának, amikor elébe járult az akkor paulinizmusi hitnek nevezett vallás főpapja – és a Jézus-hitű Atilla visszafordította lova fejét a Tisza felé – saját kárát okozta, mert a germán-gót szövetségesei kimondták rá a halálos ítéletet, amit az egyik germán uralkodó Ildikónak elnevezett leánya a fajtájához és nemzetéhez, való hűséggel végre is hajtott.

Országában rendezett jogviszonyokat teremtett, így nála nagyobb volt a közbiztonság, mint az ókori „római jog” hazájában, mert törvényeit a nemes gondolkozású hun nép kimagasló egyéniségei szabták meg, ellentétben a „római joggal”, amelyik tudvalevőleg Hamurabi törvényein alapul.

Nem volt pld. római mintájú Colosseum, melynek megnyitása után ezer napon át folyt a gyilkosság minden nap, szerencsétlen rabszolgákat élet-halál harcra kényszerítve, egymás ellen fegyverrel és vadállatok ellenében fegyvertelenül, stb. És ez nem csak Rómában, hanem az egész akkori birodalomban működött, most akkor kire is értendő a barbár szó?

Amit ígértem, az új történelmi tényeket bemutattam Önöknek, ettől kezdve egészen más megvilágításba fogják látni annak a nagy hadvezérnek az életútját, akiről a nyugati történészek csak mocskolódva, rasszista megnyilvánulásokkal és degradálón írnak. Az Önök dolga most már csak az, hogy ezeket az új történelmi tényeket sokszorosítsák és továbbadják. Valamint kötelességük, hogy gyermekeiknek és unokáiknak elmeséljék, Őseink hiteles és tiszta történelmét. Tartozunk ezzel azoknak a drága hun-avar-ogur-magyar harcosoknak, akik igaz, hogy keményen, de mindig becsülettel, emberséggel harcoltak hazánk megteremtésében.

Forrás: Hunok igaz története

La Spada di Attila - Zhistorica

Vajon hol rejtőzik Atilla hun nagykirály sírja?

Aki olvasta Gárdonyi Gézától a „Láthatatlan ember” című regényt, bizonyára emlékszik a hun nagykirály temetésének romantikus leírására, amelyben Atillát hármas koporsóban (arany, ezüst, bronz) temették el, majd a temetésben részt vevőket lenyilazták, hogy senki ne tudja meg Attila sírjának pontos helyét. Ez a leírás a 6. sz.-i történetíró, Jordanes Gótok története című művében maradt ránk, nagyon sok régész és nem-régész Atilla kutató fantáziáját mozgatva meg. Mi is valójában az igazság? Valóban hihető- e Jordanes leírása? Valóban megtalálhatják-e a kutatók Atilla sírját?

Mielőtt e fontos kérdésre megpróbálnánk válaszokat keresni, érdemes közelebbről megvizsgálni a szövegrészletet Jordanes latin nyelven írt művében. A legrégebbi Jordanes-szövegkiadások latin szövegében a ferculum szó szerepel, amely nem koporsót, hanem „Szt. Mihály lovát” (a koporsóvitelre használt fa ácsolatot) jelenti. Jordanes szövegének Theodor Mommsen, a híres filológus és ókortörténész révén már a 19. században megjelent egy újabb, sokkal gondozottabb szövegkiadása, amely precízen átnézett minden Jordanes kódexmásolatot. Az ókori-középkori szerzők kódexeit ugyanis a középkor folyamán többször is lemásolták a kolostorokban élő könyvmásoló szerzetesek. Ilyenkor gyakran előfordult olvashatatlan szöveg esetében, hogy másolási hibák keletkeztek a latin szövegekben. Még többször azonban azért, mert a másoló figyelmetlen volt, amelyet elősegített, ha nem tudott olyan jól latinul. A középkori kódexek szövegeivel foglalkozó filológusok az összes ismert szövegváltozat összehasonlításával rekonstruálni tudják a legrégebbi kódexben szereplő eredeti szöveget, ill. az egyes elírásokat.

Mommsen megbízható szövegkiadása azonban, mint a német nyelvű szakirodalom általában, igen sokba került és emiatt kevés hazai könyvtárba jutott el a 19. sz.-ban, így az egyébként igen művelt Móra Ferenc figyelmét is természetszerűleg elkerülte. A hazai szakirodalomban Mócsy András régész hívta fel újra a kutatók figyelmét, hogy Mommsen kritikai kiadásában a ferculum szó, mint másolási hiba szerepel. Helyette az eredeti szövegben a coperculum szót tartotta elfogadhatónak, amely magyarul fedőt, szemfedőt jelent.

Mommsen alapján tehát Atilla eltemetése kapcsán Jordanes eredetileg három szemfedőről írt. A rendelkezésünkre álló régészeti adatok alapján a történetíró Atilla temetésére vonatkozó értesülésének talán még valós alapja is lehet, hiszen a steppei lovas népek temetkezéseiben gyakran fordulnak elő aranyflitterrel díszített, aranyszállal átszőtt szemfedők. A Jordanes-szövegben többes számban jelölt coperculum szó jelenthetett azonban hasonlóképpen díszített takarókat is, amelyeket a halott teljes testfelületére terítettek. Ilyen „aranyos” temetkezések a Kr. u. 3-5. századi lovasnomád népeknél, így a hunoknál is, gyakran előfordulnak.

Attila sírját sokan és sokféle módon keresték már. Kérdéses, hogy ha a jövőben előkerülne egy hun kori, arany-ezüst szemfedős, vagy flitteres sír, honnan tudnánk, hogy Attila sírja? A népvándorlás-kori sírok, hacsak nem fedi be őket valamely különös ismertető jel (pl. nagy méretű, máig fennmaradt földhalom), általában véletlenül kerülnek elő. Különösen igaz ez a magányos sírokra, amelyek pontos helyét éppen ezért tervszerűen kutatni nem lehet. Jordanes leírása alapján pedig mindenképpen magányos sírral kell számolnunk, amely fölé nem emeltek megkülönböztető földhalmot, sőt, a temetésnél jelen lévők kivégzésének legendája azt a szándékot mutatja, mesés (?) elemekkel kiszínezve, hogy a sír pontos helyét titokban akarták tartani. Ráadásul, Attila szinte biztosan egészen egyszerű viseletben lehetett eltemetve. Az Atilla udvarában járó bizánci követ, Priszkosz rhétór művében megírja, hogy bár Atilla kíséretének ruházata csillogott az arany és ezüst ékszerektől, maga a babonás nagykirály egyszerű ruhákban járt, fából készült trónszéken ült és fakupából ivott, hogy elkerülje az égiek rosszallását fényűzése miatt.

A régészek emiatt valószínűleg nem fognak kincsekkel és királyi hatalomra utaló tárgyakkal megtöltött királysírt találni, mivel a szerényebb mellékletanyag alapján ez a sír is csupán olyan lenne, mint bármely más hun kori harcossír. Ha pedig valóban igaza van Jordanesnek, és a régészek találnak egy arany, ezüst, esetleg vas szemfedőt, vagy még inkább halotti takarókat díszítő flittereket, ugyan ki tudná eldönteni, a sírban fekvő halott Attila-e, vagy bármelyik más, abban a korszakban élt előkelő személy? A magyarországi talaj olyan mértékben savas, hogy a régészeti emlékanyagnak csak apró töredéke éli túl a pusztító vegyi folyamatokat. Emiatt nem biztos, hogy a hármas, funkciója miatt lehelet finom anyagból készült lepel akár csak felismerhető állapotban is lenne a magányos sír feltárásakor. Még az sem biztos, hogy nem találtuk meg a sírt, hiszen számos hun kori magányos sírt ismerünk az Alföldről. A régész tehát itt olyan megoldhatatlan problémákkal kerül szembe, amelyek nehezen kecsegtetnek szenzációval. A Kr. u. 453-ban meghalt hun nagykirály továbbra is őrzi titkát.

Slings and Arrows: Attila the Hun - Original Gangster

gömb

honf

honf3

.

Tisztelet Az Ősöknek! Tisztelet A Hősöknek!

Most pedig tegyünk pár időutazást, menjünk vissza a múltba és tekintsünk meg nagy magyar történelmi eseményeket minden különösebb kommentár nélkül, illetve egy van : MINDEN TISZTELET ŐSEINKNEK, A BÁTOR HŐSÖKNEK!!!

Csataterek – Kalandozások 899-970
Pozsony 907
Vértes 1051
Zimony 1167
Morvamező 1278
Capua 1348
Hosszú hadjárat 1443
Nándorfehérvár 1456
Szabács 1476
Kenyérmező 1479
Mohács 1526
Eger 1552
Szigetvár 1566
Budavár 1686
Rákóczi Szabadságharc 1703
Pákozd 1848
Limanova 1914
Budapest 1956

Információ: Tisztelet az ősöknek! Tisztelet a hősöknek!

Képtalálat a következőre: „hun életfa” | Hungarian embroidery, Art, Creative

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s